Közember elkerülhetetlenül találkozott a hírrel, miszerint a Ludwig Múzeum és az Élet és Irodalom közös pályázatán díjat nyert a vele néhány napja világnézetileg összekülönbözött ismerőse. Az immáron Díjazott ismerős nem magánlevelezésben, hanem nyilvános Facebook hozzászólásban adott hangot Közember véleményétől eltérő nézeteinek,  fogalmazott meg kritikát Közember gondolatairól, és ugyanitt hirdette ki barátságuk végét. Így vált közkinccsé, ezért nem okozhat gondot, ha itt is megjelenést biztosítok az igazán tanulságos eszmecsere betű szerint átemelt, anonimizált változatának. Lássuk tehát egy irodalmi díjas budapesti, és egy átlagos, vidéki magyar polgár nem szégyellt gondolatait:

Díjazott: ez az oldal egyre árnyékosabb, és te magad vetsz rá árnyékot, nem értem, és azt hiszem nem is akarom érteni....
Közember: Amíg magammal összhangban vagyok, addig nagy baj nem lehet. Közben reménykedhetek abban, hogy nem vagyok egyedül árnyékos gondolataimmal. A világ is egyre árnyékosabb, én is árnyékos vagyok - teljes az összhang. Harmónia? Ki ne vágyna erre.
Díjazott: Úgy látom a virágnyelv lepereg rólad, szóval: ami mélyen szánt az elvágja a természetes gyökereket is, nem az abaj, hogy másképp dgondolkodunk, hanem az, hogy ennyire, s addig szántasz, míg árok nem lesz barát és barát, ember és ember között.
Közember: Rólam sok minden lepereg. Nevezzük ezt függetlenségnek, amivel ennek a jelenségnek máris kedvezőbb a megítélése. A virágnyelvet pedig akár érthetem is, de a sokat sejtető, homályos célzásokkal szemben az egyértelmű nyilatkozatokat kedvelem.
Régen rossz, ha egy barátság csak feltétlen egyetértés mellett működhet. Nekem például nem tetszenek a fotógrafikáid, de sosem piszkálnálak miattuk. Ha ezekkel bíbelődve érzed jól magad, akkor van helyük a Nap alatt akkor is, ha szerintem élvezhetetlenek.
Díjazott: oké, rendben, csak itt nem esztétikai kérdésről van szó, hanem keményen világnézetiről, s most úgy látom te meg én a bot két vége vagyok, s bár véleményed független, mégis táptalajt ad a gyűlöletkeltésre, s ez nagyon nincs mit magyarázni. Mintha a saját talán jogos félelmedet próbálnád magyarázni. Én menekülteket látok, te iszlám hódítókat, ez pedig barátság ide-oda tartok tőle kezelhetetlen, és egyben nem elhanyagolható különbség, mint például az hogy szereted -e a fotógrafikáimat vagy sem, egyébként nem is fotógrafikák, hanem fényképek. Szóval, erről én nem kívánok a továbbiakban sem tárgyalni, sem vitázni, a barátság alapja, vagy gátja nem kell hogy különbözőség, vagy másfajta gondolkodásmód legyen, de ez most nagy ellentét. Talán nem is ide, mégha pallérozott nyelvezettel adod elő, akkor sem. Részemről ennek itt most van vége...!
Közember: Vettem az adást.
Gyűlöletet keltenék? Ugyan már! Saját észleléseimet rendszerezem, és megalapozott feltevéseimnek adok hangot. Talán pongyolán fogalmazok, és ezért érthetetlen, de igyekszem. A fotógrafika fogalmát általad ismertem meg, amikor még fénymásolóval maszatoltál valamit a fényképeken, és az eredményt nevezted így. Azóta eltelt már vagy 25 év - nem csoda, ha nem emlékszel. A fényképeidről nincs véleményem.
Az pedig roppant sajnálatos, ha valaki nem viták során próbálja meg közelíteni az álláspontokat, hanem kirúgja maga alól a széket, és faképnél hagyja a másikat.
Díjazott: Tudod ez itt, munkahely, sem a körülmények, sem a téma, sem a hangütésed nem alkalmas vitákra, a téma meg nem alkalmas arra, hogy feltételezéseket fogalmazz meg, azért nem szólaltam meg eddig erről, mert úgy gondolom, van véleményem, de nem vagyok eléggé kompetens, hogy mások orrára kössem, most is igen az érzelmeim szólaltak meg, és váltig állítom, erről a kérdésről itt nem lehet érdemben, sem bölcsen, sem zsigerből vitát folytatni, lást fentebb, mert minden érvünk elmegy egymás mellett, és mert alapvetően más a kiindulópont. Én menekültekről beszéltem, te iszlám hódítókról, de ez csupán érzelmileg provokál, és tényleg elmegy a kedvem mindenféle, fajta, forma vitától. Tényleg befejeztem. Zárásul: emlékszem a fotógrafikáimra, itt soha nem osztottam meg olyasmit, másrészt régóta nem foglalkozom ilyesmivel. Tehát ezt felhozni épp ezen az oldalon finoman szólva is tévedés. Na, megyek dolgozni, mielőtt még kitúr innen egy hódító...
Közember: Ugye, milyen szerencsések vagyunk, hogy vannak emlékeink? Nem csak a fotógrafikáidra emlékezhetünk, de ott van az is, amikor a Smürctől visszaszereztem az elektromos orgonádat. Ez sincs fent a Facebookon, pedig ráment fél napom érdekeid képviseletére. Jól néznénk ki, ha csak arról lehetne diskurálni, amit itt közzéteszel. Nincs bajom ezzel a közeggel, mert ez a párbeszédünk sem indult volna el nélküle. Te nekem szegezel valamit - munkaidőben - , amire én válaszolok - munkaidőben. Ha véget akarsz vetni ennek a folyamatnak, akkor vess véget neki, különben folyni fog vég nélkül.
Vita az egész világ. Vagy színház?
Díjazott: Akkor zárul Miki mókatára, itt legalábbis. Különben is túl belterjes, tehát nincs is értelme folytatni, nincs harag, csal elfecsérelt idő, erő, és szavak. Tartogassuk máskorra, és másokra.

A Díjazott hozzászólásait olvasva megerősödik bennem az a vélemény, hogy rendezetlen gondolatoknak nincs helyük prózában - talán ezért nyújtott be a nyertes pályázók közül egyedüliként verset (legfeljebb 25 sor a kiírás szerint). Vers? Akinek "gondolatfutamok cikáznak fejében", az nyilván képtelen kerek, egész mondatokban fogalmazni, de attól még nem lesz komoly tartalma egy szövegnek, ha a sorok nem érnek ki a lap széléig...

Díjazott nem volt képes befejezni, ezért utolsó felvetésére Közember már nem válaszolt,^[1] hanem megadta Díjazottnak az utolsó szó örömét. Ezt tetézte a megfakult barátság felmondása, és erre a sikersorozatra most rátett még egy lapáttal az elnyert irodalmi díj, amihez persze gratulálok.
Mi kell még a boldogsághoz?

[1] Válasz helyett született a Vihar a biliben, tiszta víz a pohárban című, visszaemlékezéssel vegyes fejtegetése a jelen helyzetnek, amiben a Díjazott fiatalkori verselő hajlamáról is esik néhány szó.