Május végén, a nyarat közvetlenül megelőző héten nem lehet nagy eltérés a következő hét nyári időjárásához képest, mert az évszakok közötti átmenet folyamatos - elméletileg. Ehhez képest 12 fokot mértem napközben, a szitáló esőről meg azt tippeltem, hogy néhány száz méterrel feljebb még hópelyhek formájában indulhatott lefelé. Gyakorlatilag fűtenem kellett, hogy ne essen vissza jelentősen a komfortérzetem. Ahogy a fűtést kikapcsoltam, úgy váltottam biciklis üzemmódra a közlekedésemet. Rövidnadrág, póló, napszemüveg, bringa.

A télutóból átmenet nélkül nyárra váltó időjárás az elmúlt napokat alkalmassá tette a kétkerekes helyváltoztatásra, ezért így jutottam el a cukrászdába is, a szokásos "közgyűlésre". Itt aztán kedves ismerőseimmel beszélgetve, fontos adatokat pontosítva megegyeztünk abban, hogy név nélkül megírhatom a rendszerváltás után megkezdett, és a mai napig töretlenül tartó vállalkozói tevékenységük kivonatos történetét, majd hazatekertem. Az Endomondo nevű okostelefonos alkalmazás mérései és számításai szerint hazafelé 70 méter szintkülönbséget sikerült lejtős szakaszokon áthidalnom - ez a kényelmes gurulás volt a könnyebbik vége - , és 184 métert emelkedtem. Ez utóbbi leküzdése jelentette a keményebb, fizikai értelemben vett munkát. 5820 méter távot 23 perc alatt teljesítve 15.2 km/óra átlagot tekertem, közben elégettem 633 kcal energiát biztosító "üzemanyagot", és kijött belőlem 1.07 liter izzadság - elméletileg, valami okosan megalkotott képletbe helyettesítve a megtett út paramétereit, valamint saját jellemzőimet. Gyakorlatilag jól elfáradtam, és hazatérvén lerogytam a fotelba. Előtte persze elvégeztem mindazt, ami kevésbé látványos és élvezetes része az életnek, de ennek elbeszélését átugrom, és rögtön a lényegre térek.
Nem ritka esemény a telefoncsörgés, megszokottnak számít korszerű világunkban. Érte nyúlok, látom ki keres, ezért az illendőséget félretéve csak annyit mondok bemutatkozás és üdvözlés helyett:
- Na!
- Ne írd meg b+, ne írd meg! Ránk fognak ismerni!
- Nevek nem szerepelnek a történetben, megbeszéltük – próbálom nyugtatni.
- Ne írd meg b+, mindenki tudni fogja, hogy rólunk van szó.
Ha nem is szó szerint, de lényegét tekintve ez a párbeszéd szakította meg az összegyűjtött és pontosított adatok feldolgozását. Túlzottan sok energiám még nem fekszik ennek a történetnek az előkészítésében, ezért egész könnyen túlteszem magam a kudarcon, pedig elméletileg már sínen volt minden - a szereplők engedélyét is megkaptam - gyakorlatilag viszont magamba kell fojtanom azt a sztorit, ami hű képét adja a magyarországi vállalkozások néha vérfagyasztó, máskor velőtrázó körülmények közötti működtetésének. Nem írhatom le az igyekvően irányított szerencsével, tehetséggel és leleménnyel teljes, izgalmas fordulatokban bővelkedő, küzdelmes életet élő - és túlélő - vállalkozások állatorvosi lovának is beillő gazdasági társaság szórakoztató, és szerintem fölöttébb tanulságos történetét. Bosszant egy kicsit a dolog ilyen alakulása, mert hogyne lenne izgalmas arról a kalandról írni, aminek már az első, a múlt század '90-es éveinek közepén zajló eseményeket mesélő fejezetében ezt lehetne olvasni:

A tagbaszakadt kísérőkkel érkező, kackiás bajszú strici egy kockás abrosz négy sarkát összefogva, rögtönzött batyuban teszi le a vételárat, ahol aztán a vásárló egyszerűségét tükrözően rendetlen halomban gyűrődő, jellemzően kisebb címletekből (ez idő tájt a legmagasabb értékű bankjegy az ötezres) összekapart több tízmillió forint, az abrosz sarkait elengedve, kis híján lefolyik az asztalról.
Az uniós csatlakozás alapfeltételei között szerepelt a pénzmosás elleni küzdelemben való nemzetközi részvétel. Ennek előszeleként az 1994. évi XXIV. törvény már említi a pénzmosás fogalmát, de a készpénzfizetés összeghatárát legelőbb csak az 1997. június 30-tól hatályos 224/1996. (XII. 26.) számú, majd az ezt módosító, még mindig nem kellően átgondolt 76/1998. (IV. 24.) kormányrendelet korlátozza. A vállalkozók mindennapi ügymenetét megkeserítő teljes szabályozási anyagot megsemmisítette az 1998. június 22-én kelt alkotmánybírósági határozat, és a továbbiakban a 9/11-es eseményig a törvényhozók nem foglalkoztak érdemben a pénzmosással (2001 júliusában Magyarország még szerepelt az OECD párizsi székhelyén működő FATF - Financial Action Task Force on Money Laundering - feketelistáján).

A regényhős szerepet visszautasító ismerőseim pont kifogták azt a békés, szabályozatlan időszakot, amikor az első ügyes befektetésből származó busás haszon a sikeres jövőt megalapozó további beruházások és fejlesztések irányába lódította a vállalkozást anélkül, hogy arra akár a később elhíresült, a készpénzforgalom visszaszorítására hivatott adóhivatali szankciók is vonatkozhattak volna. Nem írhatok róla, pedig roppant hiteles korrajzát adhatnám az elmúlt 20 évnek, hiszen szinte a szemem előtt végezték dolgukat a honi gazdasági- és politikai irányítás folyamatosan változó szeszélyéhez rendre fogcsikorgatva, de sosem csüggedve alkalmazkodó titokzatos ismerőseim. Nem írhatok részleteket arról a vicces jelenetről sem, amikor a hajdani belvárosi fizetős parkolóban a parkolóőrök leállították a forgalmat, hogy a fiókban maradó történet egyik főszereplője zavartalanul állhasson be a szabad helyre. Egy menő járgány csodákra képes. Megváltoztatja az egyszerű emberek hozzáállását a tulajdonoshoz, akinek tiszteletet kölcsönöz a kirívóan ritka, és borsos árú gépjármű. Nem véletlenül hívják "farokhosszabbítónak", mert némely nőneműeket is rabul ejt az értékes ingóság tulajdonosának személye mögött sejtett gazdagság.
A letiltott történet helyett megint csak saját élményeim adhatják az olvasnivaló alapját, pedig kifejezetten örültem annak, hogy végre olyasmiről írhatnék, ami nem velem esett meg. Mielőtt belecsapnék a lecsóba, bemelegítésül elhelyezem itt az Austin Powers sorozat egy kedves epizódját, amiből kiderül, hogy farokhosszabbításra a nagy értékű vagyontárgyakon túl olcsó eszközök is alkalmasak:

Nem csak nőneműekre hat egy látványos autó megjelenése. Fiatal férfiak, siheder korú suhancok ugyan úgy fordulnak utána sóvárogva, és a vágyakozás jó esetben nagyobb teljesítményre sarkallja őket munkájukban, igyekezetükben. Kevésbé jó esetben - ami igazából nagyon rossz eset - azt figyelik, hogyan szabadíthatnának meg tőle, s hogyan tehetnének szert hirtelen és érdemtelenül jelentős jövedelemre azzal, hogy az ellopott gépjárművet "gyorsban" értékesítik oroszoknak, albánoknak, vagy sufniban alkatrészeire bontva árulnak ki belőle szép összeget. Az sem példa nélküli élmény, hogy rendőrök állítanak meg, pusztán kíváncsiságuk kielégítésére.
Aznap kölcsönautóval közlekedtem, mert a sajátom javítóba került. Nem válogathattam, azt kellett elhoznom, ami épp rendelkezésre állt. Szép, nagy, fekete autó.
- Mivel foglalkozik maga? - teszi fel a kérdést az egyik rendőr az alapos mustra után.
- Ne értse félre, ez nem az enyém - mentegetőzöm.
- Forgalmi engedélyt, személyi igazolványt, lakcímkártyát kérek - vált hivatalosra a járőr.
- Én jó munkásember vagyok, nekem jó munkásautóm van, nem ilyen puccos - mentegetőzöm tovább.
- Az iratokat legyen szíves!
- Ennek az autónak nem tudom odaadni a forgalmiját, de az enyém itt van, tessék, egy Peugeot Partner. Látja?
- Mondja, mennyit ivott?
- Egy korsó sört.
- Várjon, hozok egy szondát - s már megy is a rendőrautóhoz.
A rövid szünetben telefonon hívom az autó gazdáját, de nem veszi fel. Ebből nem lesz forgalmi. Nagyon kínos, hiszen akár lophattam is. Én se gondolnék másra ebben a helyzetben.
- Erősen fújjon a cső irányába! - adja ki az utasítást a szondával visszatérő közeg.
Lelkesen, együttműködően fújok, a tüdőm majd' kiszakad. Az eredmény túlságosan meggyőzőre sikerül, mert a rendőr most a pontosabb mérés érdekében egy steril csövet illeszt szakszerűen a készülékre, amivel egyre közelebb kerülök a végzetemhez.
- Vegye a szájába a csövet, és most így fújjon bele!
Nem láthatom a kijelzőn megjelenő értéket, de nincs is rá szükség, mert a rendőr kiértékeli az eredményt:
- Akkor mi most elvesszük a maga jogosítványát.

Egy korsó sör miatt még nem vették el senki jogosítványát. Több volt egynél, amit az emelkedett hangulat hevében lefojtottam még némi Unicummal. A "kertek alatt" szándékoztam hazajutni, mely tervemet keresztülhúzta az a fejlemény, hogy a tivornyába torkollott sportesemény egyik nőnemű résztvevője egyszer csak felsikított, hogy neki mindjárt indul a vonata, és ha valaki nem fuvarozza hirtelen a vasútállomásra, akkor nem lesz hol aludnia. Senki nem kínált neki szállást - pedig egy sor szempontból praktikus lett volna - , és mivel a társaság többi tagja nálam kapatosabbnak vallotta magát, rám esett a választás. Hiába, az alkoholos állapot nem segít jó döntéseket hozni: köztudomású, hogy az állomás környékén nagyobb eséllyel futunk rendőrbe, mint máshol. A kerettörténettől függetlenül az ittas gépjárművezetésre természetesen nincs mentség, se elfogadható magyarázat.
Az "egy korsó sör" bevallásának stratégiai oka volt, mert azt senki nem gondolhatja, hogy a nyilvánvaló tényeknek ellentmondó konok tagadással lehet bizalmat építeni. A ténylegesen fogyasztott, riasztó mértékű alkoholmennyiség közreadásával sem sikerülhetett volna még csak ideiglenesen jó viszonyt sem kialakítani a rendőrökkel, ezért az arany középutat választottam.

A fakabátok egyike zömök, vastagnyakú, egyenruhában is látványosan kisportolt alak. Beszédbe elegyedik velem, amíg társa az adminisztrációt intézi.
- Mondja, miért kell inni?
- Vannak olyan helyzetek, amikor muszáj inni, mert az ember nem szukkulens fajta - próbálok rokonszenvet kelteni magam iránt a jópofának szánt magyarázattal.
- Milyen helyzetben muszáj inni?
- Például kimerítő sporttevékenységet követően, amikor az ember úgy érzi, hogy menten beledöglik, ha nem ihat.
- Aztán melyik az a sport, ami annyira kimerítő?
- Fallabda.
- Hmmm, ja. Tényleg. Én is szoktam fallabdázni, nagyon kemény sport... hmmm... jó az magának, ha elvesszük a jogosítványát? - kérdezi témát váltva a rendőr.
Ezzel lehetőséget kaptam családi körülményeim ecsetelésére, amit gyerekeimet egyedül nevelő apaként olyan hitelességgel és meggyőzően adok elő, hogy a szükséges dokumentumok nélkül vezetett autó tulajdonjogát firtató kényes kérdések felvetésének lehetőségétől biztonságosnak tűnő távolságra kerülünk. Néhány mondat után teljes köztünk az egyetértés. Olyannyira, hogy kezdetleges viszonyunkban megjelenik az inverz Stockholm-szindróma, és beszélgetésünk már inkább arra irányul, miként lehetne semlegesíteni a fallabdázás után legurított "egy korsó sör" kártékony mellékhatását. A rendőr magamra hagy, és beül társa mellé az autóba. A tükörből látom, hogy lendületesen hadonászva magyaráz valamit, majd kipattan a rendőrautóból, és visszatér hozzám.
- Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy menet közben használta a rádiótelefonját, mert akkor megúszhatná 10 ezer forint büntetéssel.
- Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy nem vettem figyelemben a behajtani tilos táblát, mert az csak 3 ezer forint - alakítok egy kicsit a javaslaton.
- Ne feszítse túl a húrt! - így a rendőr.
- Na jó, maga a szakember. Egye kutya... legyen rádiótelefon...
- Ha nem tudná kifizetni, akkor jelentkezzen az önkormányzatnál közmunkára - javasolja a rendőr, miközben átnyújtja a postai csekket - , és most nagyon óvatosan vezessen haza!

Így esett meg 2006 karácsonya előtt, a "zéró tolerancia", az objektív felelősség, és a közlekedési kihágásokért kiszabható 30 ezres alapegység bevezetését megelőzően, hogy a legsportosabb, legkeményebb rendőr, akivel valaha összehozott a sors, az eset súlyához mérten enyhe büntetés kiszabásával bocsátott utamra.
Ahogy fogalmazom ezt a mondatot, Red narrátorszövegére emlékeztet A remény rabjainak egyik emlékezetesen hangulatos jelenetéből.

Stephen King a horror királya. Az 1982-es kiadású Rita Hayworth and Shawshank Redemption című, sem horror, sem természetfeletti kategóriába nem sorolható novellájából készült a Remény rabjai (The Shawshank Redemption) című film Frank Darabont rendezésében, és forgatókönyve alapján. A mozi 1994-es megjelenése idején egy volt a sok közül, különösebben nem méltatta sem a közönség, sem a kritikusok. Eleinte nem hozott sokat a konyhára, de később nagyon beindult: 7 Oscar-díjra jelölték, és a legtöbbet kikölcsönzött videokazetta lett.
Találkozásom a rendőrrel - aki elvehette volna a jogosítványomat, de mégsem tette - ennek a filmnek a tetőjelenetére emlékeztet, amit a könyv így ír le:
"Így esett meg, hogy az utolsó előtti napon az elítéltek, akik 1950 tavaszán a rendszámüzem tetejét kátrányozták, délelőtt 10-kor fent ücsörögtek a tetőn, és azt a Black Label sört kortyolgatták, amit a Shawshank börtön valaha volt legkeményebb smasszere szerzett nekik. A sör húgymeleg volt, mégis ez ízlett legjobban egész életemben."
Eredetiben:
"That’s how, on the second-to-last day of the job, the convict crew that tarred the plate-factory roof in 1950 ending up sitting in a row at ten o’clock on a spring morning, drinking Black Label beer supplied by the hardest screw that ever walked a turn at Shawshank Prison. That beer was piss-warm, but it was still the best I ever had in my life."
Darabont forgatókönyve eltér az eredeti szövegtől az évszámot és a sör hőmérsékletét tekintve:
"And that's how it came to pass, that on the second-to-last day of the job, the convict crew that tarred the plate factory roof in the spring of '49 wound up sitting in a row at ten o'clock in the morning, drinking icy cold Black Label beer courtesy of the hardest screw that ever walked a turn at Shawshank State Prison."
Ezt adaptálja a hazai közönség gondolatvilágához a magyar szinkron műfordítása:
"Így történt, hogy az utolsó előtti munkanapon az elítéltek, akik ’49 tavaszán a rendszámüzem tetejét javították, délelőtt 10-kor fent ücsörögtek a tetőn, és jéghideg pilseni sört kortyolgattak - a Shawshank börtön legkeményebb smasszerbrigádjának asszisztálása mellett."

Gyakorlatilag tehát megszegtem az alkoholfogyasztás tilalmát, amiért elméletileg szigorú büntetés járna. Esetem azért is különös, mert a szerencsés megmenekülések számánál jóval több olyan történetet hallottam, amiben kíméletlenül leszámoltak az ittas vezetővel, vagy legalábbis irgalmatlanul megbírságolták a rend őrei - nem ritkán saját zsebre dolgozva. Azóta egy kortyot sem iszom autóvezetés előtt-közben, mert annak elég kicsi a valószínűsége, hogy még egyszer ilyen kedvezően alakulhat a sorsom hasonló helyzetben.

A YouTube-on nem találtam magyar szinkronos változatát a tetőjelenetnek, ezért most előkotrom a kofferből a DVD-t, legyártom és feltöltöm, mert enélkül nem lenne teljes az élmény:

Ha nem láttad volna A remény rabjait, akkor javaslom, hogy szánd rá a közel két és fél órát, és nézd végig. Kevés olyan filmalkotást mernék jó szívvel ajánlani, mint ezt. Nem azért, mert leszorította A keresztapát az IMDB 250-es listájának első helyéről, hanem mert már akkor a kanapéba gyökerezett tőle a seggem, amikor először láttam. Érdekes, hogy A keresztapa című mozi 3 Oscar-díjjal vezette a listát sokáig, míg A remény rabjainak egy sem jutott a jelölések után, mégis ebbe a magasságba emelkedett. Hasonlít ez ahhoz, mint amikor az engem ittas vezetésen kapó rendőrt pszichológus végzettség nélkül sikerült az egyetértés felé terelni abban a kérdésben, hogy a cselekményt szabad-e enyhébben megítélni annál, mint amilyen keményen a törvény büntetni rendelné. Elméletileg egy pszichológus szakember is végezhet értékes munkát, gyakorlatilag mégis kételkedem abban, hogy például a tintafoltokban felismert alakzatok alapján (Rorschach-teszt) kialakított szakvéleményt komolyan lehet venni.