Kicsi voltam, amikor a Bem utcában (ma Irgalmasok utcája) lefelé haladva szembe jött velem egy igen furcsa lány. Nem külalakra, hanem viselkedésre tűnt furcsának. Idétlenül rakta keresztbe térdeit, és húzta fel könyökét a füle magasságába minden lépésnél, látszólag ok és értelem nélkül. Bohóckodásnak hihettem. Mi sem volt természetesebb, jó majomként utánozni kezdtem, és így csoszogtam, amíg el nem mentünk egymás mellett. Vidám társaság vette körül. Mosolyogtak, nevetgéltek, talán ebből is gondoltam, hogy a különösen járó lány mulattatja őket. Valamennyi tudást magamba szívva, utólag feldolgoztam az élményt. Paralízis. Abban reménykedhetek, hogy a lány nem kifigurázásaként élte meg az esetet, hanem talán sorstársát látta bennem.
E betegség nem genetikus eredetű, nem örökölhető. Vírusfertőzés okozza, ami a Sabin-csepp és a "diperté" alkalmazásának következtében Európában megszűnt, és nagyon szerencsétlennek kell lenni ahhoz, hogy valaki pont ezt a nyavalyát kapja el. Mifelénk hasonlóan ritka betegség a lepra, ami más földrészeken állítólag százezrével betegít meg embereket.
Amíg a paralízisből kigyógyult beteg esetlen mozgását kellő tájékozatlansággal viccesnek láttam, addig egy leprás tüneteket mutató ember állapotát nem lehet félreérteni. Nem egyszerűen csúnya, hanem kifejezetten visszataszító látvány. Ezért lettek ők minden korban a társadalom kirekesztettjei.
Lehet ezen segíteni, nem kell ennek így lennie a világ végéig. Igazi szakmai kihívás a személyiségfejlesztő tréningek hatékonyságával érvelő pszichológusnak, és a marketingesnek, aki szerint mindent el lehet adni. Mielőbb be kell dobni a köztudatba a leprás büszkeséget, az érintettekkel pedig el kell hitetni, hogy ők egy helytelen szemlélet következtében minősülnek csúnyának. Meg kell dolgozni a kirekesztő társadalmat is. A polgárokban egyrészt bűntudatot kell ébreszteni, másrészt hozzá kell szoktatni őket a látványhoz. Egyszer csak megszokják, ha a csapból is ez folyik. Ha sikerül megnyerni hírességeket és politikusokat az ügynek, akkor a siker nem sokat várat magára. Nem árt valami pofát is adni a mozgalomnak, meg kell tervezni az arculatát. Erre is vannak jó szakemberek.
Leprások! Ne tökölődjetek, vár benneteket a munka! A szivárvány színei már foglaltak, ezért javasolom, vegyétek elő a szürke valahány árnyalatát (50 már ebből is foglalt), és menjetek ki évente legalább egyszer az utcára! Pukkasszátok egy kicsit az átlagpolgárt, és győzzétek meg, hogy nincs veletek semmi gond, jogosan követelitek az egyenlő elbánást. Ne bujkáljatok, ne szégyelljétek. Élhettek ti is tisztes családi életet, ha nem zavar benneteket a társadalom részéről mutatkozó elutasító irtózat.
Arra ügyeljetek, hogy ne kövessétek el azt a hibát, amikor azt kiabáljátok egy kamion tetejéről, hogy "olyanok vagyunk, mint te", az pedig eszetekbe ne jusson, hogy a "legyél te is olyan, mint mi!" szöveggel buzdítsátok a nagyközönséget. Persze, legyenek jogaitok, éljetek is vele. Csak nekem ne kelljen úgy tennem, mintha tetszene a leprás kinézet, és nem félnék a fertőzéstől. Nem véletlenül találták ki a régiek, hogy hordjatok csengettyűt.
Valóban jó ötlet volna ez a marketinges-pszichológus szakmai támogatással megoldandó, a leprások elfogadását erőltető kampány? Működhetne józan megfontolás alapján, a politikai hatalom segítsége nélkül? Érdek nélkül? Pusztán emberségből?
Semmi gondom a leprásokkal, nem utálom őket. Eszembe sem jut a létezésük, mivel nem hetvenkednek visszatérő rendszerességgel az állapotukkal. Hiányzik belőlük az exhibicionizmus. Nem kell foglalkoznom a gondjukkal, mert léteznek gyógyító eljárások, és vannak szakemberek, akik ezt megoldják. A lepra már gyógyítható.

Színész nem lehet bárki. Színpadra, szerepbe nem kerülhet valaki csak úgy. Vagy megtanulja a színészmesterséget, vagy valakinek a valakije, vagy tehetséges, esetleg ezek kombinációja. Ellenben szexuális aberráltságát különösebb képzettség nélkül vállalhatja bárki, és mehet vonaglani nyilvánosan. Ez a divat. Buzinak lenni már szinte menő, mint iPhone-t birtokolni. Egyre-másra rukkolnak ki buziságukkal közismert emberek, akik ezzel rendszerint címlapra kerülnek. Különben eszembe sem jutna foglalkozni az üggyel, ha rendszeresen fel nem hívnák rá figyelmemet a nyilatkozataikkal, felvonulásaikkal, követeléseikkel, politizálásukkal.
A buziság újabban mintha együtt járna a kényszeres magamutogatással, színészkedéssel, hencegéssel. Részemről együtt jár a viszolygással. Elgondolkodtató. A homoszexualitás nem olyan irtóztató, mint a leprás tünetek, mégis a buzik viselkedése kelt bennem viszolygást. A leprásokkal szemben ilyet nem érzek, mert ők nem tolják a képembe vágyaikat, követeléseiket. Nem akarják magukat görcsösen elfogadtatni.

Ahogy Érpatak polgármesterét nem engedték utazni a "vonaglókamionon", valószínűleg nekem sem adnák meg ezt a gyermeki örömöt. Erre csak bennfenteseknek van engedélyük. Szomorú kirekesztésként értékelem, hogy egy átlagpolgár nem keveredhet a buzikkal. Ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy nekem jobb sorom van. Minden napom normálisan telik, ezért nem évente egyszer adatik meg, hogy nem kell büszkélkednem heteroszexualitásommal. Soha nem kérkedek ezzel, de ettől még gondolhatom úgy, hogy én vagyok a világ közepe.

A vadonban nincs demokrácia, nincs liberalizmus. A ragadozó megeszi a gyengébbet, a préda rejtőzködik, esetenként menekül. Ez így természetes. Vajon mi kéne ahhoz, hogy a nyúl büszkén kiálljon a farkasok elé, illegetni és riszálni magát? Be kell vezetni a jogot, és jogkövetővé nevelni a vadállatokat. A nyúl riszál, incselkedik, a farkas pedig fogát csikorgatva ugyan, de fegyelmezetten tűri, ahogy pimaszkodnak vele.
Nem voltam ott - mit kerestem volna a "12. meleg film- és kulturális fesztiválon" - , ezért nem élőben hallottam, hanem a híradásokban került elém az esemény, ahol a Miniszterelnöki Hivatal személyügyi államtitkárának megnyitóbeszédében ez hangzott el:
"Szetey Gábor vagyok, hívő, magyar, európai. Állampolgár, közhivatalnok, kormánytag... és meleg."
Így adta rövidített összefoglalását a beszédében már néhány mondattal korábban, bővebben is kifejtett gondolatnak. Az ismétléstől még inkább reklám íze lett, de a profik így csinálják. Sulykolnak. Levegővétel és hatásszünet után folytathatta volna így is: kedvenc éttermem a McDonalds, kedvenc italom a Coca-Cola. Colgate-tel mosok fogat, kommunikációmat a T-Mobile segíti, és Uber nélkül nem megyek sehová.
A közönség tapsol, ujjong, fütyül - üdvrivalgások sem hiányoznak - , miközben a hős szónok férfiasan küszködik könnyeivel. Megértem. Isten állítólag nem szereti a buzikat, ezért talán az államtitkár belső vívódása ütközik ki így. Mardoshatja rendesen a kétség, hiszen nem lehet valaki egyszerre istenhívő és homoszexuális. A két állítás közül az egyik nyilván nem igaz, de a szöveg kétségtelenül hatásos. Hatáskeltő, mint a reklámszövegek általában, és hazug, mint ahogy az a tömegkommunikációban is megesik.
Idén vajon mi lesz a nagy durranás? ^[1]

Nekem sokkal rokonszenvesebb lenne, ha nem ferde hajlamaikat reklámoznák az érintettek, hanem mondjuk valami különleges képességüket. Például azt, hogy tudnak labdákkal zsonglőrködni, vagy többféle hangszeren játszani. Ehhez nem kell buziparádét szervezni, mert erre ott van a cirkusz. Porond, nézőtér, belépőjegy. Jól működik, szeretik az emberek. Ja, hogy a ferde hajlam önmagában nem eladható produkció? Nem vonzaná a népeket? Nosza, ki a buzikkal az utcára.
Ha akarod, ha nem, ezt látni fogod.

[1] Frissítés:
Tavaly Lakner Zoltán politológus jött elő a farbával, akitől idén Barabás Richárd, a PM fiatal politikusa - eredetileg színész - vette át a stafétát, és bejelentését ügyesen időzítve építgeti karrierjét. Most már tudhatja ország-világ, hogy ő is a szexuálisan eltévelyedettek táborát gyarapítja.