Az iskolák előtti útszakaszokon reggelente akadozik a forgalom, és gépjárművel közlekedve türelemmel kell viseltetni a gyerekeiktől röviden búcsúzkodó szülők iránt. Ez a helyzet alakul ki a Tiborc utcában is,^[1] ahol néhány éve egy nagy, fekete autó állt meg előttem, és feltartott a haladásban. Nyílik a vezető ajtaja, és nicsak, egy rég nem látott ismerős pattan elő. Nyitja a hátsó ajtót, ahonnan legutóbbi találkozásunk óta iskoláskorúvá serdült, és a jólétben egy kicsit ducivá gömbölyödött lánya kászálódik ki. Nahát! Már idejét sem tudom, mikor láttam őket utoljára. Szívesen kiszállnék üdvözlésükre, de mögöttem már többen állnak, és Laci is indul tovább.
Azóta sem láttam.
Semmi hírem felőle, de az iskola előtti észlelésem és korábbi tapasztalataim alapján úgy látom, sikeresen beilleszkedett. Romániából érkezett ő is, akár a kisgyerekeimmel keménykedő szomszédom, de ez a Laci másféle. Művész- és mesterember, aki kőből készült tárgyakat formál a megrendelő elképzeléseinek megfelelően. Rövid ismeretségünk alatt megkedveltette magát, és egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ott segítek neki, ahol tudok. Feleségének állást szereztem, használt babakocsinkat neki ajándékoztam, és sokat beszélgettünk a magyarországi társadalom sajátosságairól.
Az 1989-es román forradalom után döntött úgy, hogy inkább errefelé próbál szerencsét. Megérkezvén egy kőmegmunkálásra szakosodott pécsi vállalkozónál helyezkedett el, és eleinte az ő kerti házikójában húzták meg magukat. Első keresetéből már futotta egy uránvárosi panel földszinti lakásának bérletére, amiben az összkomfort részeként rendelkezésre állt a '90-es évek elején már vagy 30 csatornát felvonultató kábel-TV szolgáltatás. Meglátogattam őket új lakásukban, ahol borzas hajjal, kialvatlanul, karikás szemmel fogadtak. Annyira álmosak voltak, hogy egymást támasztották a kanapén ülve, és csak ásítoztak folyvást. Semmit nem aludtak éjszaka, mert a román nyomorúságból új életükbe csöppenve, nem bírták letenni a távirányítót, és egyik csatornáról a másikra kapcsolgattak egész éjjel.

Távol áll tőlem a kőszakma, de nem azért, mert nem tetszik. Ellenkezőleg. Férfias munka, aminek eredménye jó esetben az idők végezetéig hirdeti alkotója tehetségét. Egyik középiskolás nyaramon néhány napig kőfaragóinasként dolgoztam az öreg Kassainál, mert félreértettem az újsághirdetést. Kőfaragóinast kerestek, ami megtévesztett, mert igazából műkövet gyártottak kőzúzalékből és cementből. Azt a melóst, aki a sírfeliratokat véste nemesebb anyagba, nem volt esélyem kitúrni a helyéről, így dobbantottam. Beláttam, hogy nincs tehetségem ehhez a műfajhoz.

Nem értek a kövekhez. Nem csoda, hogy Lacival nem mélyült el barátságunk, és nem alakult ki közöttünk szakmai együttműködés. Ő márványból és gránitból készíti időtálló remekeit, ami olykor praktikusan padlóburkolat formájában is testet ölthet. Legutóbb egy takarékszövetkezet fiókintézményének kialakításában láttam közreműködni, ahol a nemes anyagokból készülő kőburkolatok elhelyezését irányította, saját emberei élén.
Ahelyett, hogy annak idején látványosan sátrat vert volna a belvárosban, és éhségsztrájkkal kényszerítette volna ki a segélyek és egy önkormányzati lakás kiutalását családjának, inkább az elfogadott módját választotta a boldogulásnak. Tehetségével és szorgalmával találta meg helyét Magyarországon.

További írások a témában:
Akárhová nézek, bevándorlót látok – 1. rész
Akárhová nézek, bevándorlót látok – 2. rész

[1] Városunknak ebbe az iskolájába a "jobb emberek" gyerekei járnak, akárcsak a Nagy Jenő utcai óvodába kisebb korban. Ezekbe az intézményekbe jellemzően csak protekcióval lehet bejutni.