Eredetileg a portásoknak van mindig igazuk, amit a munkáltató azzal is támogat, hogy ezt a szabályt vagyoni értékű jogként beépíti fizetésükbe - ezért keresnek olyan keveset. Hasonlóképpen nem dicsekedhetnek kiemelkedő jövedelemmel a biztonsági őrök. Ők azok a díszpintyek, akik jó esetben valóban nem sok vizet zavarnak, hanem csak ácsorognak az ajtóknál. Egyszer azonban mindent meg lehet unni, még ezt a kényelmes semmittevést is. Eljön a pillanat, amikor a tétlen ácsorgástól önbecsülését vesztett biztonsági őr valami hasznos szerepet keres magának. Felbátorodik, és egyre messzebb merészkedik megszokott szolgálati helyétől. Megesik olykor, hogy az áruházi szolgálatra beosztott őr kiszúr magának egy-egy gyanúsan viselkedő egyént, és a pénztárnál vagy a kijáratnál lekapcsolja. Vérmérsékletétől függően vagy diszkréten, vagy látványosan vezeti el a gyanúba esett vásárlót, aki az értesített rendőrök kiérkezéséig lényegében fogságba esik. Nem tudom, milyen arányban minősülnek utólag helyesnek, vagy elhibázottnak az intézkedések, mert a hírekben leginkább a túlkapásokat, és a közismert vásárlókkal történt eseteket emelik ki, ha épp nem parodizálják.

Nem lennék önmagam, ha nem lennének saját, biztonsági őrös történeteim. Vásároltam a minap egy "caulking gun" nevű eszközt, ami a nem kevésbé félelmet keltő kinyomópisztoly felirattal a címkéjén várt gazdájára a Praktiker Barkácsáruházban. Eredetileg szivattyúhoz kerestem szívócsövet, és a kijárat felé haladva belebotlottam ebbe a félelmetes nevű eszközbe, ami tömítőpaszták kényelmes adagolásához való. Kisgyerekkori vágyam teljesült - mindig is szerettem volna egy ilyen szerszámot birtokolni - , mert a tömítetlenség megszüntetése rendszeres feladat egy szokványos háztartásban. Van választék, ezért kénytelen vagyok alaposan szemügyre venni a különböző konstrukciókat, és a kicsit drágábbat viszem magammal a pénztárhoz, aminek statikailag meggyőzőbb kialakítása hosszútávú használhatóságot ígér. Számlát nem kérek, fizetek, megvolnánk. Csakhogy a kereken 800 forintos eszközt lopásgátló védi, és a figyelmeztető hangjelzésre az ügyeletes ajtónálló a pénztárhoz siet. Kezébe veszi a portékát, és elsőre úgy tűnik, mintha gyakorlott mozdulatokkal nyitná az áruvédelmi függelék zárát, de csak nem adja ide a kinyomóstukkert. Pepecselésbe csap át a határozott magabiztosság, mert a zárat ugyan sikerült nyitnia, de a vékony zsinór végén lévő bütyök nem fér át a szerszám résén. Egyelőre nem tülekednek a pénztárnál, senki nem zavarja meg szeánszunkat. Együtt szurkolunk az ábrándos tekintetű pénztárosnővel a sikerért, de az átkozott bütyök nem enged, a rés nem tágul.
- Ki kéne jönnie, csak hát valaki beleerőltette, ez a baj - dünnyög a biztonsági őr, és lelkesen rángatja.
- Ha befért, akkor ki is lehet szedni - biztatom, és közben az a régi megfigyelés jut eszembe, hogy ahol a macska feje átfér, ott az egész macska át fog bújni. Ennek a gondolatnak az éppen zajló folyamathoz csak képzettársítás szintjén lehet köze. Nem sietek, nem sürgetem az ügyet. Türelmes vagyok, ami abból is kitűnik, hogy ilyesmik jutnak eszembe. Már mondanám, hogy csak nyugodtan, ne kapkodjon, amikor egy tapétavágó kést kap elő a zsebéből. Nem értek egyet a durvaság megjelenésével, ezért javaslattal élek:
- Adja csak ide, nem lehet ez olyan bonyolult - mondom, de az őr nem tágít, és vagdosni kezdi a gondot okozó bütyök műanyag borítását. Az egyik pillanatról a másikra fegyvert rántó őr jelentős változást hoz viselkedésembe, és egy elég zabos mondatot fogalmazok. Ezzel téríteném helyes irányba a rossz döntést hozó őrt, bár ebben egy külső szemlélő némi ingerültséget is felfedezhetne, de szó sincs ilyesmiről:
- Adja ide, kifizettem, ez már az enyém!
Ez egy konok ember. Leszegett fejjel folytatja a vagdosást, mintha nem is hallana. Nem lehet sok tekintélyem a szemében, ezt elég gyorsan felmértem. Taktikát váltok.
- Jobban jár, ha rám bízza, mert a végén még az árut is tönkreteszi, nem csak a lopásgátlót.
A felelősség súlyával tenném nyomasztóvá helyzetét, de ez sem rettenti el. Kezdem magam kellemetlenül érezni, mint akit levegőnek néznek, és ekkor az őr olyasmit dünnyög az orra alatt, hogy:
- Köszönöm a bizalmat...
Önérzetes fickó. A lopásgátló készülék bütyke makacsul tartja magát, de az őr mintha vette volna az adást, viszont a cucc még mindig nála van. Amennyire meg tudom ítélni a helyzetet, alkalmatlan módszert sem igyekezet, sem rombolni kezdett önbizalom nem tesz hatékonyabbá. Az eddigi taktika hatástalan. Adnom kéne valamit ennek a szerencsétlennek ahelyett, amit most már nem csak azért vennék ki a kezéből, mert rossz nézni az ügyetlenkedését, hanem mert különben hosszúra nyúlna a meddő várakozás.
- Maga láthatóan sokkal erősebb nálam, ezért féltem a szerszámot, és ha én is próbálkozhatnék, akkor egy hangyányit nőnének az esélyeink. Ha nem boldogulnék vele, akkor megint maga jön.
Így lesz ő az univerzumot vállán hordozó Atlasz, én meg egy apró kis porszem a világegyetemben. Ez hatott. Szó nélkül adja át a még mindig a lopásgátló rabságában sínylődő szerszámot - a kést zsebreteszi. Ezzel lényegében elismeri, hogy az eddig erőltetett elképzelése a feladat megoldására kudarcot vallott. Ismét megtalálhatta helyét a világban, mert arcára van írva a "mit tudhatnál te, amit én nem" gondolat.
Abban a néhány másodpercben, amit még egymás társaságában töltöttünk, nem derülhetett ki, hogy mi mindent tudhatok, ellenben azt nem rejthettem véka alá, hogy ismerem a rugó működési elvét, és ezt az ismeretet képes vagyok átültetni a gyakorlatba.
Kezébe nyomtam a lopásgátló eszközt, és elköszöntem a személyzettől. Sosem fogom megtudni, hogyan értékelhette megmozdulásomat az őr, de abban biztos vagyok, hogy a következő alkalommal is bénázni fog, mert nem kísérte oly feszült figyelemmel a műveletet, mint amilyen meredten bámultam ügyetlenkedő mozdulatait korábban. Nekem hátat fordítva gondolta kivárni azt az időt, ami alatt rá kellett volna eszmélnem, hogy amit ő nem tud megoldani, az nem egyszerű feladat. Ha jobban belegondolok, akkor talán ezért nem kaptam meg tőle a kést, mert a "fegyvertelenséggel" kisebbnek látta esélyemet a sikerre, és így terelt volna a megszégyenülés felé. Ez csak egy erőtlen tipp, amivel már megint próbálom jobban megérteni a körülöttem működő világot, amihez - úgy érzem - egyre kevésbé értek.

Az ajtónállók is emberből vannak, tehát szélsőségeket is mutató skálán határozható meg képzettségük, jellemük és a többi tulajdonságuk, akár egy közönséges ember esetében. Elméletileg a jól képzettek közül is kerülhetnek ki kutyaütők. Ezért beszélhetünk orvosi műhibákról, és ezért omlanak össze hidak, vagy nem kifelé lejt a terasz (amivel az esővíz a ház tövében gyűlik össze). Bevallom, hogy az egyszerű foglalkozások művelőivel szemben nekem is vannak előítéleteim, de amíg nem látom cselekedni, vagy nem fogalmaz meg gondolatokat, addig óvatos vagyok a minősítéssel.
Dolgozik az E.ON ügyfélszolgálatán egy biztonsági őr, aki intézménnyé vált, megkerülhetetlen szereplője az ügyintézésnek. Ott áll a hívószám kiadó automatánál, és érces hangján teszi fel ugyanazt a kérdést, ami a gép kijelzőjén is olvasható.
- Milyen ügyet intézne?
Aki egy kicsit is elbizonytalanodik, annak egy rövid időre kezébe veszi sorsát. Kifaggatja az ügyfelet, meghozza helyette a döntést, kezeli az automatát, és átnyújtja a cetlit. Megmondja, hogy milyen nyomtatványokat kell kitölteni, melyik ablakhoz kell fáradnia, és nagyjából mennyi ideig tart a várakozás. Ezek a cetliről is kiderülnek, de ő megkíméli az ügyfelet az írott szöveg értelmezésétől. A viselkedése és az öltözéke alapján "hatósági személynek" tűnhet, ezért a várakozók némelyike tanácsot is kér tőle. Azon sem csodálkoznék, ha az ügyfelek némelyike keresztapának kérné.

További kedvenc helyeim az önkormányzat okmányirodája, és a nemrég nyílt "kormányablak", ahol szintén az ajtónálló kezeli a hívószámot kiadó gépet. Utóbbi helyen továbbfejlesztett ajtónálló teljesít szolgálatot, mert ő egy pult mögött ücsörögve fogadja a betérőket, és újságja fölött rám pillantva teszi fel a "mi tetszik?" kérdést. Megtévesztő a helyzet, mert ennek az ajtónállónak asztala van, rajta telefonnal, számítógéppel. Mire észbe kapok, ott terem a hívószámos masinánál, és nyomja helyettem az igényemnek megfelelő piktogramot az érintőképernyőn. Erről lecsúsztam, pedig milyen izgalmas lett volna felfedezni egy újabb menürendszert! Félsiker, hogy a gép által kiköpött cédulát önállóan vehetem el. A pultos ajtónálló készségesen és kéretlenül hadarja a betanult tájékoztató szöveget, amiből kiderül, hogy minden ügytípust azonnal intéznek, ellenben gépjármű ügyekben csak előjegyzéssel kérhetek időpontot, mert "muszáj összehangolni a fokozott igényeket az ügyintézői kapacitással". Ez esetben gondos voltam, interneten igényeltem időpontot, amit a pultos ajtónálló számítógépén ellenőrzött, majd a hívószámos masinánál intézkedett. A két rendszer között láthatóan nem volt kapcsolat, emberi döntés szabályozta a folyamatot. Ez bizony egy kiskapu, amivel nyilván soronkívüliséget biztosíthatnak haveroknak, ismerősöknek, egyebeknek. Több se kellett nekem. A következő alkalommal már nem bonyolítottam előjegyzéssel az életemet. Belépve a bejáraton, gyors léptekkel a hívószámos géphez siettem, és mielőtt a pult mögötti újságolvasásból felriasztott ajtónálló kikászálódott volna, nyomtam egy gépjárműves ügyintézést. A hang ilyen körülmények között is jól terjed:
- Milyen ügyben? - kérdi a pult mögött, székét maga alól kirúgva a meglepett cerberus.
- Lakcímkártya - kamuzok.
- Csak tessék - és visszaül helyére.
Rajtam kívül nincs más az ügyféltérben. Kezemben hívószám, viszonylag hamar szólítanak. Ennyit az előjegyzés fontosságáról.

Egy szállodában a londiner felcipeli csomagjaimat, kinyitja előttem az ajtót, és a borravaló reményében lesegíti feleségemről a kabátot. Teljesen rendben van. Aztán becsukom az ajtót, és hogy utána mit és hogyan nyomkodok, ahhoz már nincs köze, abban nem vesz részt. Mivé lett ez a világ, hogy a szervezeti hierarchiában a londinerrel egy szinten elhelyezkedő ajtónálló kivenné kezemből az izgalmas lehetőséget? Bosszantó. Az ember szeret nyomkodni dolgokat, és én is ilyen vagyok. Az ajtónállók pedig elrontják a játékomat, felborítják a rendet. Ez ellen tenni kell, különben saját önbecsülésem bánja. Ha lehet választani, akkor inkább az ajtónállóknak segítek helyüket megtalálni.