Ellentmondásosan kezdem a mondókámat, mert a repülés az egyik legizgalmasabb élménye a földhözragadt embernek, ide meg azt írom, hogy az átlagos polgár unalmas élete egy vitorlázó repülőgép működésére emlékeztet. Valahogy felvontatják a magasba, majd megkezdődik a vitorlázás, ami a gravitáció okán jellemzően ereszkedés. Szerencsés körülmények között a pilóta termikre lel, s ennek kedvező hatását kihasználva a saját hajtóerő nélküli gép emelkedni kezd. A termik helyi jelenség, nem uralkodik a tér teljes keresztmetszetében. Egy oszlopszerűen felszálló légáramlatot képzelj el, amiben a pilóta körözni kényszerül ahhoz, hogy magasságot nyerjen. Ha tovább akar haladni, akkor a termiket egyszer csak el kell hagynia. Ettől kezdve lutri az élet, mert - különösen ismeretlen vidék felett repülve - vagy sikerül a cél felé haladva megint termiket találni a földet érés előtt, vagy nem. A felhőtlen ég nem a vitorlázórepülés szerelmeseinek barátja, mert a termik felett alakuló felhők formája nagyban segíti a felszálló áramlatokra vadászó pilóta munkáját.
Újabb ellentmondásként azzal a hasonlattal élek, hogy a naptárban felsorolt, piros betűs ünnepnapok egy-egy ilyen felhőre emlékeztetnek. Ezeken a napokon a rendre szürke hétköznapokban tengődő átlagember magasságot nyerhet ahhoz, hogy legyen ereje továbbrepülni. Ünnepek és hétköznapok rendszertelen váltakozása teszi az életet rapszodikussá. Nagyobb léptékű, jóval rendszeresebb, de ugyanilyen hullámzó érzést ad az életnek az évszakok változása. Hol majd' megfagyunk, máskor meg árnyékot keresünk a hőségben. Hozzá lehet szokni majdnem mindenhez, az ember tűrőképessége csodával határos.
Gyereknap alkalmával mégis azt üzenem mindenkinek, hogy élje úgy az életét, mintha minden nap ünnep lenne. Ez egyszerű eszközökkel elérhető. Nem érdemes állandóan nagy magasságokra törekedni, mert rengeteg energiába kerül. Akinek nem osztanak elegendő "energiát", az kényszerűen magasságot veszít, de ezzel egyidejűleg biztonságot nyer. A végtelen biztonságot pedig a földön járás képességének megszerzése adja. Gondolkodhatok a másik végletben, a nagy magasság állandóságában is, mert megfelelő hajtóerővel ez is megoldható. Továbbgondolva azonban nem feledkezhetek meg az ellenszélről sem, ami igencsak megnehezíti a haladást, márpedig a sebesség csökkenése nem kedvez a repülő szerkezeteknek. Könnyen áteshetnek, s ez a jelenség kerülendő.

Európaiként elnyertük az alkotmányos jogot lakóhelyünk szabad megválasztásához. Elgondolkodtató, hogy Monaco vagy San Marino esetében a várható élettartam miért jóval magasabb a magyar polgárok kilátásainál. Érdemes lenne áthurcolkodni?
Rövidlátó és pökhendi politikusaink - pártállástól függetlenül - megmondták, hogy nekik nem fog hiányozni senki, aki menni akar, az menjen. Nem csak a politikusi nyilatkozatokból fakadó kitaszítottság érzése, hanem az alábbi statisztikai kimutatások is könnyen hazavághatják a gyereknapi boldog érzést, és költözésre ösztönözhetnek. Íme a kilátások:Nem akar kékülni a mi környékünket mutató térképrészlet, de ha nem szöktem el a vad szocializmus idején, akkor most is maradok.^[1] A gyerekeim felnőttek, saját életüket élik, nem az én példámat követik, korszerűbbek nálam (okosabbak is). Félretéve szigort, nemzeti érzelmet és forradalmár hajlamot, egyetértek velük abban, hogy fiatal éveiket nem a hatalommal hadakozva, kizsigerelt jobbágyként akarják élni. Meglehet, hogy később hazatérnek, de most a könnyebbik végét fogták meg, és élhetőbb vidékek felé vették az irányt. Ha jól végzik dolgukat - és miért ne feltételezném ezt róluk - , akkor minden napjuk gyereknap lesz, piros betűs ünnep, sőt, karácsony. "Energiát" legalábbis kapnak hozzá bőven. Hogyan? Úgy, hogy nem veszik el tőlük.^[2]
Nyakunkon a világ,^[3] ahol politikusaink stadionokat templomokat emelnek, és a meccsre misére összegyűlt tömegben a "mindennapi gyereknapunkat add meg nekünk ma" szövegű fohászt követően szórják szét az alamizsnát.

A várható élettartamot országonként mutató adatok a Wikipedia-ból származnak. Aki idén nem támogatta volna a szervezetet adója 1%-ával, az jövőre fontolja meg, és éljen ezzel az illúziókeltő szabadságával.

[1] A szokás nagy úr. Nekem talán hiányoznának is a packázó hivatalnokok. Mekkora kaland az, amikor egyik helyről a másikra küldözgetnek, majd a végén ott találom magam, ahonnan indultam! Sírni nem szoktam, ezért inkább röhögök az egészen. Azt is lehet élvezni, amikor a hivatalnoklány (néninek túl fiatal) minden alkalommal valami új, korábban nem említett dokumentum hiányára hivatkozva küld el, hogy legközelebb azt is hozzam magammal, és addig se zavarjam, mert ő a körmét szeretné reszelni. Az önkormányzat építési osztálya sem kutya, hogy egy év elteltével még nincs építési engedélyem, mert mindig újabb és újabb igénnyel lépnek fel, s ha azt teljesítem, akkor jön a következő. Pont olyan érzésem van, mintha ott valakinek az én ügyem lenne a hobbija, és nem akar elszakadni tőle azzal, hogy hirtelen elintézi. Nincs szívem itt hagyni ezt az országot, amikor láthatóan nagy ragaszkodással foglalkoznak az ügyeimmel. Kereken 843 ezer közszolga lesi a polgárok kívánságait, akik értünk vannak, értünk élnek, és "dolgoznak". Hol lesz nekem ennyi szolgám, ha nem itt?

[2] Mindenhol lopnak-csalnak a politikusok, de a fejlettebb demokráciákban (arányaiban) jóval kevesebbet, továbbá ha lebuknak, akkor elszégyellik magukat, és lemondanak.

[3] Az itthon maradókra értendő.