A korábban jó színvonalon művelt szakmai tevékenységem elsorvasztása árán, az elmúlt 15 évben kitanultam a gyereknevelés tudományát, noha eredetileg nem erre a pályára készültem - szükségből vállalt szerep. Olyan szakterület ez, ami mellett a felnőttek nem mehetnek el sem közönyösen, sem érintetlenül. Iskolában és könyvekből is tanulható ez a szakma, de intézményesített oktatása nem terjed ki a népesség egészére, hanem csupán a pedagógusok részesülnek benne.

Legtöbbünket első gyermekünk születésekor mélyvízbe dobnak, amiben eleinte fuldoklunk, aztán felnövünk a feladathoz, megtaláljuk a hatékony módszereket. Adja magát a lehetőség, gyermekkori élményeimre visszaemlékezni, hogy szüleim miként boldogultak egyes helyzetekkel, és ezeket továbbvinni, újdonsült szülőként ezekből az emlékekből táplálkozni. Magatartásomat inkább az ettől a lehetőségtől való tartózkodás jellemzi, mert nem voltam olyan szerencsés, hogy tőlük ezen a téren bármi érdemleges technikát átvehettem volna. Azt nem állítom, hogy hajdani szerepük nevelésemben teljesen hatástalan volt, mert sok példát mutattak arra, hogy miként nem szabad, és ez már jó fogódzó az induláshoz.

Együtt töltött éveink alatt a gyerekeim anyukájának éjjeliszekrényén mindig ott sárgállott egy Thomas Gordon nevű szerző műve, a gyereknevelés "bibliája". Mao Ce Tung népe jut eszembe erről. Az ő idejében nem lehetett jó elvtárs az a kínai polgár, aki akár egy lépést is megtett a nemzetvezető vörös könyvecskéje nélkül. Összeszedtem néhány hangulatos képet e korszakból.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Túl sok könyvet olvasni káros - vélte Mao, aztán összegyűjtötte azokat az esszenciális gondolatokat és bölcsességeket, aminél se többet, se kevesebbet nem kell ismernie a kínai nép egyszerű lányainak és fiainak. Thomas Gordonnak is kultusza van. Mao elvtárshoz nem hasonlítanám, de a gyereknevelés elmélete iránt érdeklődő nők úgy rajonganak érte, mint ahogy elvarázsolja őket Müller Péter vagy Paulo Coelho.
Szakácskönyvből főzni nem akkora baromság, mint könyvből gyereket nevelni. Rakott krumpli, töltött káposzta, babgulyás - kellő figyelemmel ehető lesz mind, akár elsőre, gyakorlat nélkül is. Írtak már könyvet szakemberek az én gyerekeim nevelési igényeinek sajátosságairól? Nem. Ezért nem lehet általános érvénnyel megfogalmazott tanácsok alapján sikerre vinni egy bizonyos gyermek nevelését. A szakácskönyvből főzött étel ehető ugyan, de nyithatnék erre föl egy Michellin-csillagos éttermet?

Az ember vagy tehetséges vagy középszerű vagy kutyaütő. Közbülső elemek beiktatásával a fokozatok granularitása enyhíthető, de a minősítés finomítása nem fogja sem vigasztalni, sem alkalmassá tenni azokat, akik valamely szakterületen silány teljesítményt nyújtanak. Más szavakkal: aki eredendően ostoba, az legfeljebb titkolhatja, kozmetikázhatja ezt az állapotát. Hiába helyez könyveket éjjeliszekrényére vagy párnája alá, mert ettől képességei nem fognak javulni.
Ezért kellett feladnom kenyérkereső tevékenységem legjavát másfél évtizede, amikor levettem gyerekeink nevelésének és gondozásának terhét az asszony válláról. Milyen szép is lett volna, ha háztartásbeliként, kényelemben és jólétben gondoskodhatok az aprónépről! Szép lett volna, ha ebbe az idilli elképzelésbe nem rondít bele válásunk. Az új szerelem olyan erővel vonzotta az asszonyt, hogy amellett óvodáskorú gyerekeink iránti érzései elhalványodtak. Egyedülálló szülőként nem egyszerű az élet, különös tekintettel arra, hogy a különélő anyuka évekig tartásdíjat sem volt hajlandó fizetni. Tovább tetézte a gondokat, hogy pinát növesztenem a legnagyobb igyekezettel sem sikerült, és e hiányosságom következtében a legjobb indulattal is csak tyúkapó jelleggel terelgethettem szárnyaim alá csibéimet.

Ezt a fura jelenséget nem nézte jó szemmel a világ. Gyakran kérdezték tőlem, hogy miért nem az anyukájuk gondozásában maradtak a gyerekeink, mint ahogy ez rendszerint szokás. A túlnyomórészt nőnemű kérdezőket számtalan esetben botránkoztattam meg a következő, tömör válasszal: azért, mert nem alkalmas gyereknevelésre. Vélekedésem bővebb kifejtésének következménye pedig minden esetben levegő után kapkodás és szörnyülködés lett. Közreműködni az aktusban, a megfogant babát kihordani, és megszülni szinte bármelyik nő képes. Ezt követően azonban az öntudatára ébredő gyermeket életrevaló felnőtté nevelni már nem megy természetes egyszerűséggel. A jó eredményhez vezető módszerek és eszközök következetes alkalmazásához szükség van férfiemberre.
Ezeket a gondolataimat hangoztatva nagyjából olyan mértékű elutasítással és ellenszenvvel találkoztam a "nagyközönség" részéről, mint ahogy a mostanában felkapott téma kapcsán utasítják el azt a vélekedést, ami szerint a nők dolga a szülés. Ez meg azért fura, mert ha nem az övék, akkor kié?
A szülést nem vehetjük ki a női szerepek közül, de a fiúgyerekek nevelését igen. Ez nem csak lehetőség, de az anyuka távozásával szükségszerű kötelessége egy férfinek, különben a gyermek könnyen sunyi, nyámnyila, puhány felnőtté válik. Nevelés tekintetében nem szabad behódolni az engedékenységet képviselő álláspontnak. Három fiam közül a legnagyobbik neveléséből kizártak, ennek eredményeként ebből a szerencsétlen - most már felnőtt - gyermekből hiányoznak azok a jellemvonások, amikre büszke lehetnék. Szerencsére a később született, és egyedül nevelt fiaimmal elégedett vagyok, mint ahogy a sikerességi aránnyal is, hiszen a kétharmados többség egy kellemes állapot.Nehéz megfelelni a mai, ijesztően fejlett tudatú polgárokkal benépesített világnak, és ezt a véleményemet nem csak saját tapasztalataimra alapozom. A napokban több neves közéleti személyiség is nyilatkozott a női szerep lényegéről, ami szerintük a gyerekszülés. Akármennyire igyekszünk asszonyaink kedvében járni udvarias viselkedéssel, előzékenységgel, apró figyelmességekkel, ezt a feladatot férfiként nem vállalhatjuk át. Megmarad tehát kizárólagos női szerepnek, nem vitás. Mi lenne akkor a gond a vihart kavart nyilatkozatokkal? A nők sérelmezik, hogy erről egyesek beszélni merészelnek. Nekik ne mondja meg senki, hogy mit kezdjenek magukkal. Ha nekik úgy tetszik, akkor szülnek, ha akad jobb szórakozásuk, akkor nem. Van saját agyuk, képesek dönteni saját sorsuk felől. Ez lenne a lényeg.

Én még abból a kihalófélben lévő fajtából való vagyok, aki kényszerűen letöltötte katonaidejét, ami egykoron a férfiaknak kötelességük volt. Aztán eljött a korszerűbb, demokratikusabb társadalmi berendezkedés ideje Magyarországon, ahol 2004-ben megszüntették a sorkatonai szolgálat intézményét. Az ország azóta gyakorlatilag védtelen, hacsak nem ringatjuk magunkat abba a képzelgésbe, hogy NATO-tagságunk megvéd bennünket. A mostani állapot kialakulásában nagy szerepük van az egyre öntudatosabb polgároknak, akik szerint a férfiak dönthessék el maguk, hogy akarnak-e katonáskodni, vagy sem. Jó ez így. Tyúkapóként örülök annak, hogy fiúgyerekeimnek nem kell keresztül menniük azon a tortúrán, ami a katonáskodással jár, mivel rossz emlékeim vannak erről. Oroszlánapaként azonban tudom, hogy ez a speciális közeg megkeményíti az embert, és utána már minden akadály gyerekjátéknak tűnik.
A lehetséges előnyök mellett vannak tehát hátrányos következményei a sorkatonai szolgálat kihagyásának, mint ahogy a nők önmegvalósítási törekvéseinek sem csupán előnyeit látom. Egyenjogúsítva, felszabadultan és kényszertől mentesen élhetik életüket, de ahogy a hadsereg elsorvasztásának is ára van, úgy a nők gyerekszülési kedvének csökkenése sem vezet jóra.Manapság az egyéni érdek minden téren sikerrel furakszik a közérdek elé, aminek csak egyik látványos kísérőjelensége a tömegek elszegényedése, hiszen ez az ára néhány ügyeskedő egyed érdemtelen meggazdagodásának. Anyagias szemlélettől mentesen megállapítható, hogy a közérdek háttérbe szorulásának egyenes következménye az "egységben az erő" bölcsességének elvetése, melynek helyébe olyasmi léphet, mint "megosztottságban a gyengeség", a gyakorlatban pedig az önzés lassan már odáig fajulhat, hogy egy nő a következő tanácsot adja egy férfinek:
Gyereket akarsz? Szüljél magadnak!