Magyarországon 2007-ben felszámolták a Határőrséget. Elméletileg azért, mert az EU-hoz csatlakozva jelentősen megváltozott a nemzetközi helyzet, gyakorlatilag azonban "integrálódott" a Rendőrségbe - személyi állományával, jelentős ingatlanvagyonával, és egyéb eszközeivel. Nem értek a politikához, nem is folytam bele soha, ezért hatalmi játszmát és privatizációs törekvést sejtek az olyan szervezeti átalakítás mögött, ami ésszerűtlennek tűnik. Miért minősítem ésszerűtlennek? Azért, mert mintha még volnának őrizendő határszakaszok, ahol hemzsegnek a határsértők, és virágzik a csempészforgalom.
Országunkban nagy hagyományai voltak a határőrizetnek. Ebből a tevékenységből származtak az őrségiek kiváltságai, és ezért énekelhették meg az lantosok az végvári vitézek hőstetteit. Elméleti megközelítésben írhatnék hajdani határőrromantikáról, mert biztos sokan emlékeznek úgy katonaidejükre, hogy mekkora buli volt lóháton nyargalni a határsértők után, vagy járőrözni a Dráva-parton, ahová a határőrökön kívül emberfia nem tehette be a lábát. Hasonlóan nem hétköznapi kaland lehetett a lövészeteken okosan megspórolt, vagy a leszerelő katonáktól örökölt lőszerekkel, és a szolgálati Kalasnyikovval megejtett vadászat (táplálékkiegészítés a végeken). A TV-ben nem mindig akad elegendően szórakoztató műsor, ezért a pihenőidő tartalmas eltöltésére más módot kell keríteni. A kellően illuminált állapotban, két réteg pufajkában, és páncélsisakban elkövetett rakétapisztoly-párbaj ezt a célt szolgálta (hétvégeken a sorállományú határőrök felügyelet nélkül maradtak, mert a hivatásos tisztek munkaideje erre az időszakra nem terjedt ki). Ezekkel a vadregényes romantikába hajló emlékekkel együtt, az egykori történéseket a sorállomány életére gyakorolt hatásainak oldaláról szemlélve, igazán borongós hangulatú kép festhető. Hogyan élhette meg az akkori világot az, akinek körletelhagyási engedélyében az első lap sem telt be katonaideje alatt? Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy ötnél kevesebb alkalommal látogathatott haza, miközben szolgálaton kívüli idejére elméletileg kérhetett volna kimaradást, eltávozást vagy szabadságot. Kevés gyalázatosabb látvány van a síró férfiembernél (ezzel megint a divat ellen beszélek, mert például a(z) USA-ban roppant menő a nyilvános sírdogálás). Az időszerű divatnak ellentmondóan úgy fogalmazok, hogy sajnos láttam folyosó végén ácsorgó, az ablakból a távoli semmibe bámuló, könnyeit csurgató határőrt, aki olyan rég volt otthon, hogy közben megszületett a gyereke, vagy az asszony összejött a szomszédemberrel, vagy csak hazaköltözött az anyjához, mert nem bírta az egyedüllétet. Egy lelkileg labilis ember kezébe fegyvert adni nagy rizikó - adódtak is "események" rendszeresen.

Öröm az ürömben, hogy az egyik Barcs környéki őrsön szolgáló katonák nem kerülhettek ebbe a letargikus állapotba, mert egy Budapestről frissen, az augusztus 20-i tisztavatás utáni szabadságát követően, az égető létszámhiány orvoslásaként azonnal oda vezényelt tiszt pezsgést vitt úgy az őrs, mint a település életébe. Hivatalból jóban kellett lennie az elöljárósággal - tsz-elnök, tanácselnök, orvos, tanító, óvónő, kocsmáros stb - , és pesti vagány lévén a nőnemű polgárokkal különösen jó viszonyt ápolt. Az ő vagányságából kibontakozó jó kapcsolatok rávetültek az őrs mindennapjaira, ahol a szolgálaton kívüli állomány lelkes tagjai az épület néhány helyiségét társadalmi munkában barátságos kéjlakká alakították. A környékbeli nőket ujja köré csavaró tiszt unszolására ezek a nők rendszeres vendégei voltak a kaszárnyának, ahol jelenlétükkel igencsak kiterjesztették a szabadidő kellemes eltöltésén ügyködő határőrök lehetőségeit. A pesti fickó gyakorlatilag kuplerájt csinált az elméletileg a szolgálati szabályzat kötelmei szerint működő, eredetileg határőrizetre szakosodott szervezet körleteiből. A családjuktól, szeretteiktől kényszerűen távol lévő, elkeseredett, és jövőjüket kilátástalannak érző katonák körülményeihez képest ez volt a másik véglet, ami nem tarthatott sokáig, mert a szükségszerű lebukás következtében a kellemes időtöltéshez átalakított szobák visszakapták eredeti funkciójukat.
A pesti srác is hozta magával megszokott életmódját vidékre, és nem sokat változott annak a juhásznak az élete sem a katonaság alatt, akit a Hadkiegészítő Parancsnokság kifejezetten azért sorozott be valahonnan Nyírségből, hogy az aljnövényzet növekedését gátló birkákra és kecskékre felügyeljen a bogádi lőszerraktár dupla kerítéssel körbevett területén. Az őrséget adó különítmény a pécsi laktanyából utazott ki nap mint nap, a juhász viszont ott lakott a bogádi objektumban, ki sem mozdult onnan. Megvolt mindene, a család nélküli magányt pedig foglalkozásának jellegzetességeként jól bírta. Nem vagyok biztos benne, de talán kiképzésen sem vett részt, lövészetekre sem járt, mert minek? Kell az a nyáj gondozásához? "Az a lényeg, hogy ragadjon a bélyeg" - ez az elv érvényesül az adminisztrációban. Ahogy a juhász katonakönyvének bejegyzései is teljesen rendben voltak, úgy ezt a sajátomról is elmondhatom. Ebből tudom, hogy mikor tettem katonai esküt, mert magán az eseményen nem vettem részt. Abban az időszakban a győri Honvédkórházban fetrengtem májgyulladás és szövődményei következtében. Nem voltam elégedett a körülményekkel a csornai kiképzőbázison, ezért egyik reggel kiálltam kihallgatásra ezzel a szöveggel: "kérek engedélyt átmenni a gyengélkedőre". Nem akartam különösebben panaszkodni, de két hét alatt nyolc kilót fogytam, és nem éreztem úgy, hogy még aznap is kibírnám a lövészárokba be-, majd kiugrálós, mocsáron keresztülgázolós, és csuromsáros ruhában futkározós mutatványokat. Tőlem, az elpuhult városi ficsúrtól ennyire tellett, a keményebbje persze állta a sarat.

Hosszan tartó győri kórházi élményeim és tapasztalataim alapozták meg bizalmatlanságomat az orvos szakma képviselőivel szemben. Egyszer meglátogattak az otthoniak, amikor is kezelőorvosom félrevonta szüleimet, és tájékoztatta őket az állapotomról. Mint utóbb kiderült, arra buzdította őket, hogy jöjjenek gyakrabban látogatni, amíg tehetik, mert a leleteim, a kórisme, és az állapotom alapján néhány hétnél hosszabb jövőt nem jósol nekem. Anyám bőgött, és még apámon is mintha megjelent volna a szomorúságnak valami halvány jele, pedig neki aztán biztos nem én voltam a kedvenc gyereke. Akkor, ott, abban a jól felszerelt, és feltehetően szakképzett személyzetet alkalmazó egészségügyi intézményben engem leírtak, és elméletileg még néhány hétnyi földi létre hitelesítettek. Közel negyven évvel az elhibázott becslés után még élek, gyakorlatilag alaposan rácáfolva a jóslatra. Nesze neked orvostudomány. Ha egy kicsit is rosszindulatú lennék, akkor a meteorológiát szakmájukként művelőkhöz hasonlítanám, akik a korszerű eszközök használatában élen járva küldözgetik tájékoztató SMS-eiket arról, hogy a közelben jégzivatar tombol, aminek saját tapasztalásom ellentmond, hiszen felhő egy szál se, de rekkenő hőség uralkodik, és szellő se rezdül (a példám nem ül rendesen, mert a meteorológia nem egzakt tudomány, míg az orvoslás közel áll hozzá, és az én esetemben közreműködő dokival ellentétben gyakorolják a szakmájukhoz valóban értők is).
Nem csak e tekintetben szereztem meghatározó élményeket a győri kórházban. A hely szellemét a közeli bencés tanítórend is meghatározza. Egyik nap betoltak a mellettem lévő ágyra egy "haldokló" győri gimnazistát. Mire túljutottunk az aznapi matekóra órarend szerinti időszakán, neki már eszébe jutott, hogy az elméletileg gyomorvérzésre utaló tünet gyakorlatilag talán a nagy mennyiségű cékla elfogyasztásának következménye, amit az előző esti vacsora mellé tálaltak. Tökéletes időzítés: a dolgozaton már túl, de a tervezett gyomortükrözés előtt. Nagyot beszélgettünk. Néhány nap múlva, legnagyobb meglepetésemre, meglátogatott. Pakkot hozott (narancs, banán, sütemények), és folytattuk korábbi beszélgetésünket. Kereken két évvel lehettem idősebb nála, ezért csajozós ügyekben adott tanácsaimat - különös tekintettel a rázósabb helyzetekben alkalmazandó fogásokra - "vak vezet világtalant" jelleggel fogalmaztam meg.
Nem ez volt az első olyan élményem, amiből kiderülhetett, hogy az ájtatos viselkedés mögött is működik az egészséges zsiványság. Egy hajdani pannonhalmi tárlatvezetős túra végeztével - erre az ott működő gimnázium magasabb évfolyamaiból rendelnek ki tanulókat - , a kijáratnál búcsúzkodunk a minden kérdésünkre válaszoló, láthatóan jól felkészült bencés diáktól, amikor a megfelelő pillanatban odalép hozzá egy hasonló korú gyerek, és nagy, széles, látványos mozdulattal a kezébe nyom egy bankjegyet. Erre a közelben álló osztrák, német, japán turisták kapják magukat, ők is sorban odajárulnak, és leutánozzák a bemutatott mozdulatot: a kezébe nyomnak egy-egy bankjegyet.
Bencés vonatkozású kórházi élményeim tovább gyarapodnak, mert a nagyon gyorsan felépülő gimnazista megüresedett ágyába másnap egy pannonhalmi bencés szerzetestanárt helyeznek el. Minden nap látogatják. Ismerheti a gimnazista srác is, mert amikor bejött hozzám látogatóba, egy harsány "laudetur Jesus Christus!" köszöntéssel üdvözli a pizsamás atyát. Láthatóan nagy tisztelet övezi, látogatóba érkező csuhás társai sok időt töltenek kórházi ágya mellett. Kilián atyának szólítják, és beszélgetéseikből arra következtetek, hogy Dr. Szigeti Kilián, a bencés zenetudós az ágyszomszédom. Ritka szerencsésnek érzem magam azzal, hogy olvastam könyveit a régi magyar templomi orgonákról, ezért a látogatási idő végeztével felbátorodom, és megszólítom. Azt nem állítom, hogy összehaverkodtunk, hiszen világnézeti szakadék tátong közöttünk, de a sokszorosítás korabeli házilagos csúcstechnikájának számító stencilgéppel készült Magyar Kurír viszonylag friss számait passzolja nekem, amiket az iránta érzett tiszteletből nagy érdeklődéssel olvasok. Nemsokára ott tartunk, hogy Várszegi Asztriknál ígér nekem protekciót, aki akkoriban magiszter funkcióban tevékenykedett az apátságban. Nagyon eltérő irányultságom miatt ezt a lehetőséget nem használnám ki, de a sors egyértelműsíti lehetőségeimet. Karácsonyi eltávozásomról visszatérve ágyát üresen találtam - az orvosok nem boldogultak gyógyító feladatukkal.
"Tudományos életműve - mindannyiunk kárára - befejezetlen maradt" (Papp Géza: Egy befejezetlen tudományos életmű, Vigilia 1982. november).

A honvédséghez besorozott nagy többség szerencsésnek mondhatta magát. Egyszer-kétszer megfuttatták a Bakonyban, ahol vaktölténnyel lövöldözhetett a másik szakaszra, akik akkor épp az ellenséget alakították. Különben meg "elvoltak, mint a befőtt". Ehhez képest a ma már csak emlékeiben létező Határőrség egy olyan fegyveres testületként működött békeidőben, ahol állandó volt a harckészültség, a riadó. Nem gyakorló riadó, mint a nyulaknál (így hívtuk a korabeli Magyar Néphadsereg állományának tagjait, a honvédeket), hanem éles. Olyannyira éles, hogy a határőr az AK-47 (igazából fatusával gyártott AK-55) mintájú fegyverével, és öt teletöltött tárral, azaz 150 darab 43M 7.62-es, acélmagvas lőszerrel indult a bevetésre. Aki nem vette komolyan a felkészülést, az néha kénytelen volt rögtönözni, mert előfordult, hogy két nap múlva szedték össze. Ennyi idő alatt az ember megszomjazik, megéhezik.
Az elméletileg határőrizettel töltött másfél év vadregényes szakasza nekem elég hamar véget ért azzal, hogy néhány hónap elteltével gyakorlatilag a törzs századhoz vezényeltek. Itt már csak nagyon ritkán kellett összekapkodni a felszerelést, meg a 150 lőszert. Jellemzően az NDK-ból nyugatra szökni vágyó turisták lombokkal letakart, vagy más leleményes módon álcázott, esetenként gondatlanul a határ közelében hagyott Trabantjainak, Wartburgjainak megtalálásakor riasztottak bennünket. Elméletileg a határt védtük, gyakorlatilag azonban egy "baráti szocialista ország" minőségibb élet után vágyakozó, családegyesítő szándékú polgárait kergettük a határsávban.
Lovas határőrökről szóló anyag után kutatva találtam valamit a YouTube-on Határőr Emlékhely Apátistvánfalva címmel. Ennek hozzászólásai között olvasom a következőt: "Össze kellene hasonlítani az amerikai és a magyarországi határokon uralkodó körülményeket. Keményebb dolog ott szolgálatot teljesíteni mint itthon".
A határőrizet jelenlegi állapotáról nem lehet véleményem, mert nem vagyok bennfentes, ráadásul olyasmiről, ami gyakorlatilag nem létezik, miféle véleményem lehetne? Az a gyanúm, hogy a hozzászólásban megfogalmazott vélemény olyasvalakitől származik, aki nem tudja, milyen körülmények uralkodtak itthon a vasfüggöny lebontása előtt. A határt legkevésbé a diverzánsok ellen védtük, leginkább a nyugat felé szökni próbálók feltartóztatása volt feladatunk. Ha egy idegenlégiósra, vagy egy rendes kiképzést kapott zöldsapkásra gondolok, akkor ezeknek egy mezei határőr leküzdése nem okozhatott volna sok gondot, mint ahogy - szerencsés esetben - az észrevétlen határátlépés sem. A határ őrzői elsődlegesen a "belső ellenséggel" találkozhattak abban az időben, amikor még volt valódi jelentés a "tiltott határátlépés" fogalma mögött. Lehetett disszidálni, léteztek disszidensek. Manapság a lehetőségek beszűkültek, és legfeljebb emigrációban gondolkodhat az, aki más hazát választ magának. Napjainkban mindenki mehet, amerre lát, míg régen nyugat felé elég nehéz volt elindulni. Amikor az Alkotmány még nem rögzítette a szabad mozgáshoz és a tartózkodási hely szabad megválasztásához való jogot, addig csak kiváltságosok, megbízható elvtársak, valamint a dolgozó nép egyszerű és egyben ártalmatlan, elvhű képviselői érdemelhették ki e kegyet a hatalom akkori gyakorlóitól.[1] Teljesen értelmetlen-ésszerűtlen módon a rendszer ellenségeinek nyugatra utazását ott akadályozták, ahol tudták, ahelyett, hogy hagyták volna menni őket: kevesebben maradtak volna a bomlasztók. Első lépcsőben adminisztratív akadályokat gördítettek a kék útlevelet igénylők elé (pirossal utazhattunk szocialista országokba), a következő szinten pedig fizikailag korlátozták a határ engedély nélküli átlépését. Észak-Koreából szöknek mostanság hasonló leleménnyel, mint amilyen furfangra szüksége volt annak, aki a régi időkben Magyarországról szökni akart. Akit nem áldott meg a sors elegendő találékonysággal, az tökösen oldotta meg azokat a rázós helyzeteket, amikor a határőrség élő erői akadályozták volna vakmerő tervének végrehajtásában. Ezért most, néhány évtized elteltével arról kell beszámolnom, hogy amíg tájékozatlan vélemények szerint elméletileg a magyar országhatár védelme operettbe illő könnyedséggel zajlott, addig a gyakorlatban a rossz emlékű Szovjetunió csatlósaként működő országunk Határőrségénél kitöltött szolgálati időm alatt négy alkalommal válogattak be a díszszakaszba, aminek a temetőbe kivonulva a díszelgésen túl az is feladata volt, hogy sortűzzel tisztelegjen a holtaknak: egyiküket kilökték a vonatból, a másikat autóval ütötték el, a harmadikat fűrészelt csövű vadászpuskával lőtték hasba. A negyedikbe Beremendnél villám csapott járőrözés közben, amit az emberszabású elkövető hiánya sem minősíthet szerencsés körülménynek.

Katonaidőm alatt a legnagyobb gondot a helyváltoztatás szabadságának megvonása okozta, ami megfelelt egy enyhe fokozatú börtönnek. Ilyen körülmények között nem volt szükség a sorállományú katona különösebb "szivatására", mert elegendő volt hosszabb ideig kerítésen belül tartani ahhoz, hogy amortizálódjon az önbecsülése és az önuralma. Utólag úgy értékelem az akkori helyzetet, hogy ha nem hagytam volna magamat a szűkmarkúan adagolt szabadsággal zsarolni, akkor a körlet-kantin-szolgálat-fogda elemek körében mozogva kevésbé zaklatottan telt volna ki az időm. Ellenben úgy, hogy igyekeztem a szabályokat betartani, nem sikerült katonatársaim mindegyikének rokonszenvét maradéktalanul elnyernem, és legnagyobb megrökönyödésemre még a hivatásos állományból is akadtak olyanok, akik viselkedésemen értetlenkedtek. Politikusabb alkatként könnyebben idomultam volna ahhoz a világhoz, de ez az üzemmódom a mai napig nem érte el a fejlettségnek azt a szintjét, ami mellett már alkalmazható lenne. Nyálas megfogalmazás szerint a katona elméletileg a hazáját szolgálja, gyakorlatilag mégsem lennék képes kedélyes nosztalgiával visszagondolni arra a kontraszelektíven pozícióba helyezett vezetők parancsuralma alatt eltelt másfél évemre, ami eddigi életem leghaszontalanabb, legegészségtelenebb, legkifordultabb és leggyalázatosabb időszakaként maradt meg emlékeimben.

Illusztrációként felhasznált képek forrásai:
kameraaltal.blog.hu
europhoto.eu.com
hunting.parkerdo.hu
roncskutatas.hu
lacli.5mp.eu
sajto-foto.hu

[1] Kék útlevél iránti igényem benyújtása után, egy este rendőrök csöngettek be hozzám. Egyik kezükben gumibot, a másikban zseblámpa, amivel folyamatosan a szemembe világítottak. Eszembe sem jutott nem beengedni őket. Kibökték ugyanis, hogy "környezettanulmányt végeznek", ennek köszönhettem látogatásukat. Nagyjából úgy néztek körül, mintha albérletet keresnének, aztán ahogy jöttek, úgy mentek. Az útlevelet később megkaptam, és ezzel az ügy mellékes tanulságaként arra is fény derült, hogy a gatyáit, zoknijait szanaszéjjel dobáló rendetlen alakokat a szocialista rendszer nem tekinti ellenségnek. Ha megsejtettem volna érkezésüket, akkor biztosan rendet csinálok, mert az elvhűséget igazoló KISZ- és MSZMP tagság híján valahogy mégis törekednem kellett volna a kedvező benyomás keltésére.