A sajátjukkal? Fenéket! Persze, hogy a máséval. A miénkkel. E gondolatokat olvasva fellélegezhetne a népességnek nagyjából a fele, de ne tegye, mert bizony az övével is verik - átvitt értelemben. Ez mindenkinek fájni fog, kivéve azoknak, akik a másik végén állnak. Rájuk mindenféle jelzőket akaszthatok, de az önzetlenség hiányozni fog ezek közül. Pedig verhetnék magabiztosan a sajátjukkal is, de ezt az áldozatot magukért sem hoznák meg, nemhogy értem, értünk.

Rendezhettem volna házibulit kiskoromban, amikor szüleim egyedül hagytak otthon, de soha nem éltem a lehetőséggel. Inkább olyan helyekre jártam, ahová meghívtak azok a bátrak, akik vállalták az ilyen rendezvénnyel járó mellékhatásokat. A buli után segítettem takarítani - csak bútortologatásról, szemétszedésről lehetett szó, hányásnyomok eltüntetését nem vállaltam. Együtt bosszankodtam a házigazdával az összetört poharak, és néhány könyvének eltűnése miatt. Hallgattam panaszát, hogy órákig nem tudott bemenni a szobájába, mert ott valaki az egyik meghívott nőneművel foglalatoskodott, és adtam tanácsokat arra, hogyan lehetne enyhíteni a műanyagpadlón elnyomott csikkek optikai hatását. Mert a kedves szülők egyszer csak hazatérnek, és velük együtt érkezik a számonkérés.

Ahogy nem rendeztem házibulit, úgy nem rendeznék esküvőt és lagzit több száz meghívottal, fizetett celebekkel, limuzinos közlekedéssel, rongyrázással. Különösen úgy nem, hogy közben kilóg a seggem a gatyámból, és hitelekből kellene fedeznem a kiadásokat.
Jelzálog a házon, ékszerek a zaciban, de megmutatom, mennyire menő vagyok, a menyasszonytáncból meg lesz egy kis bevétel - ez a mentalitás jellemzi a Budapestre szervezendő olimpiáért lobbizókat. Ők bármi áron megmutatnák a világnak, milyen menők vagyunk, csakhogy ennek kivitelezéséhez nem saját értékeiket zálogosítanák el, nem saját tőkéjüket kockáztatnák, hanem az enyémet, a miénket.

A budapesti közlekedés eléggé kaotikus hétköznapokon is. Hová fajul ez, ha ide tódul a fél világ, mert kíváncsi a rendezvényre? Az olimpiai beruházás mellett kardoskodók egyik fő érve, hogy fejlődne az infrastruktúra. Valóban? Másképp látom a lehetséges következményeket. Túlárazott költségvetésű, silány minőségben, kapkodva kivitelezett, a rendezvény után funkciótlanná váló, majd gyorsan pusztuló létesítményeket látok a jövőben.
Busásan megtérül, mivel jelentős jövedelmet termel. Ez lenne az olimpiát pártolók érvelésének másik alapja. Kinek térül meg, kinek termeli? Rosszul látom, hogy az olcsón beszerzett földgáz érékesítéséből összejött haszon, meg például a letelepedési kötvények eladásából származó bevétel "ismeretlen tulajdonosi hátterű" offshore cégekhez áramlik? Az MNB haszna meg alapítványokhoz és ingatlanforgalmazókhoz? Nincs kétségem afelől, hogy az olimpia révén elérhető közvetlen haszon is olyan csatornákba lesz irányítva, ahonnan egy fillérhez sem férhetnek hozzá a beruházást kényszerűen finanszírozó adófizetők.

Magyarországon köztudottan elharapózott a korrupció. Nem titok, hogy az állami beruházásokra költött pénz jelentős hányada kerül visszaosztásra a döntéshozók, a pályázatok elbírálói felé. "...általános gyakorlat, hogy a közbeszerzéseknél nem az ár vagy a pályázat más pontjai bizonyulnak döntőnek a győztes kiválasztásánál, hanem a visszaosztott összeg mértéke" - uzletihirszerzes.hu. Nem fogok utánaszámolni, mégis biztosra vehetem, Magyarországon minden állami beruházás jóval drágább a tényadatokon alapuló, figyelmesen tervezett költségnél. Honnan veszem ezt? Onnan, hogy nálunk egy közönséges autópálya építése is messze többe kerül annál, mint amekkora értéket a tervezés, a kisajátított terület, a beépített anyag és az elvégzett munka képvisel. Nehezen ítélhető meg kívülállóként? Akkor gondolkodj kerítésben, azt már talán építettél magad is. Mennyiért építették a kerítést a déli határon? Miért történne másképp az olimpiai létesítmények és háttérintézmények építésénél? Megjavulnának a kapzsi politikusok és a haszonleső holdudvar? Ezt majd akkor hiszem, ha tisztességes áron megveszik az államtól a koncessziót, és saját vagyonukat kockáztatva szervezik a rendezvényt. Szerintem eleget harácsoltak már ahhoz, hogy mellényzsebből kifizessék a költségeket. Egy ilyen helyzetben a beruházás következtében keletkező hasznot sem sajnálnám tőlük, bár olimpiában gondolkodva a puszta megtérülésben is kételkednem kell.

Nem árt az óvatosság, mert az olimpia szervezése és lebonyolítása megdrágult az utóbbi időben. Már nem az olimpiai eszme a leglényegesebb, hanem a korábbiaknál mindenképpen káprázatosabb, nagyobb, emlékezetesebb eseményt tető alá hozni. Ennek szellemében tervezik-szervezik és kivitelezik a létesítményeket, a műsort, a látványosságokat. Olyan ez, akár egy reklám. Ha nem elég ütős, akkor a kutya se figyel oda, nem fognak emlékezni rá, és nem beszélnek róla. Ez esetben sehogy sem térül meg a befektetés, minthogy anyagilag és közvetlenül egy olimpia rendszerint veszteséges. Nem túlzó kijelentés, hogy a görögök 2004-es olimpiája egy szög volt haldokló gazdaságuk koporsójába. A múltbéli olimpiák szervezési költségeinek kimutatását látva erős aggodalom fogna el, ha egy jövőbeni szervezését kapnám feladatul. Aki mégis belevágna, azt sem minősíthetném bátornak, legfeljebb vakmerőnek.

Két olimpia emléke maradt meg bennem erősen. 1984 Los Angeles és 1992 Barcelona. Amellett, hogy nem fővárosba szervezték, közös bennük az események fényét emelendő színpadi produkciók különlegessége. Sporteredményeket nem tudnék felidézni, de a mai napig emlékszem arra, ahogy egyik pillanatról a másikra 84 darab nyitott fedelű hangversenyzongorát tolnak be a porondra, amiken ugyanennyi zongorista adja elő a Kék rapszódiát. Egyéb látványosságok mellett még John Williams közreműködése és a korábban csak képregényekből és sci-fikből ismert Rocketman feltűnése tették felejthetetlenné a műsort.

Számomra a barcelonai olimpiának sem közvetlenül a sporthoz kapcsolódó történései emlékezetesek, hanem ugyancsak az eseményhez kapcsolódó színpadi előadás ragadott meg: az örökbecsű zanzibári kiskakas és a szintén világhírű katalán túzok szenzációs duettje.
Ezek után az a véleményem, hogy ha a döntéshozó magyar politikusok valami emlékezetesen világraszóló esemény szervezésével hívnák fel a nagyközönség figyelmét Magyarországra, akkor talán elegendő lenne összehozni egy viszonylag olcsó, népünnepéllyel és cirkuszi mutatványokkal egybekötött zenei fesztivált. Ez esetben azonban nyitott kaput döngetnének, mert ilyen már van, jól működik, és tudniuk kell róla a felsőbb köröknek, hiszen az állam anyagi támogatását élvezi.

Engem könnyű meggyőzni arról, hogy Budapesten olimpiát kell rendezni, amennyiben az ötlet támogatói saját vagyonukat kockára téve, maszek vállalkozásban kivitelezik. Nosza, legyen Budapesten olimpia, de ne állami beruházásban, és ne minden áron. A sajátjára valahogy mindenki jobban ügyel, ez biztosíthatja a rendezvény sikerét - vagy a megfontoltabb döntést. Vajon saját milliárdjaikkal is olyan lazán dobálóznának, mint ahogy azt a kormányzat tervezi a központi költségvetés terhére?
2017-ben döntenek az illetékesek a 2024-es olimpia rendezési jogának odaítéléséről, így a nyertes elméletileg kerek 7 évet kap a felkészülésre. Miért elméletileg? Azért, mert ha Budapest nyeri, akkor az első évek a lehetséges kivitelezők "versenyeztetésével" telnek, és ez alatt nem holmi közbeszerzési huzavonára, meg fellebbezésekre gondolok. Addig nyilván semmi nem történik, amíg a döntéshozó, engedélyező és aláíró pozícióban lévők számára nem lesz világos, hogy nekik ebből a beruházásból mennyi esik le. Hogy kitől, az másodlagos, első helyen a mennyi áll. Addig egy kapavágást nem ejthetnek az ügy érdekében, amíg az arra költendő összeg felosztásáról nem született megegyezés.

Kicsiben láttam már hasonlót a környéken. A pécsi EKF beruházás sem készült el határidőre, kevés volt rá 5 év. Utóbb tanulmányokban boncolgatják a jelenséget, némelyiknek már a címe is árulkodó: "Pécs2010 Európa Kulturális Fővárosa irányításszerkezetének kialakulása és formálódása a hatalmi játszmák árnyékában".
Más szakterületen is megfigyelhető a hatása annak a magyar sajátosságnak, hogy mi történik akkor, ha nem tehetséges szakemberek irányítása mellett próbálnak kiaknázni egy-egy lehetőséget. Ebbe szokott beledögleni az aranytojást tojó tyúk, aminek hiába rendelkezünk a licencével, ha nem értünk hozzá. Ilyen balesetek szép hazánkban előfordultak már nem egyszer, mint ahogy a "Nyakfelmetsző" című musical Erkel színházbéli bukásáról is meséltem már.

Komoly készülődés jelei mutatkoznak a törvényhozásban valami nagy umbuldára azzal, hogy kedden beadták, szerdán (2015.12.01) pedig már el is fogadta a parlament azt a törvényjavaslatot, ami mostantól megengedi az állami vezetők hozzátartozóinak indulását közbeszerzéseken. Sokan marakodnak majd a koncon, és nagyjából a paksi erőműbővítéshez hasonlóan zsíros falat után áhítozva nagy tétje lesz az érdekérvényesítő képességnek, ami hosszúra nyúló vitákat eredményezhet. Hozhatja a jövő annak törvénybe iktatását, hogy Magyarországon minden kiemelt beruházás fővállalkozója a Mészáros és Mészáros Kft. Ha lúd, legyen kövér: az Alkotmányban a helye. Mindenki jól járna így, hiszen nem kellene mindenféle szabályoknak megfelelni, hivatalokban köröket futni, elég lenne a felcsútiakkal jóban lenni.

Olyanok ezek a politikusok, mint az a gyári munkás, aki a munkaadójának raktárában elhelyezett készletből nem csak a gyártáshoz, hanem saját célra is vételez. Megengedik ezt egy melósnak? Nem. Persze, hogy nem engedik meg, de mégis megteszi, ha megteheti. Ismerek olyan embert, aki még a régi időkben a Postánál dolgozott kisfőnöki beosztásban, és annyira elpofátlanodott, hogy nem bajlódott a raktári vételezéssel, majd a szajré hazacsempészésével, hanem az anyagbeszerzővel már eleve az otthoni címére vitette a Posta kontójára vásárolt cuccokat.
A melóst kirúgják, ha lebukik. Talán még bűncselekmény elkövetésével is megvádolják, tehát nem járhat jól. Mi van a politikusokkal? Hogyan rúghatom ki a lopáson kapott minisztert? Sehogy.
Ezért tartunk ott, hogy már azt is megengedhetik maguknak, hogy a sajátjukat kímélik, és az enyémmel, meg a tieddel verik.