Mi lenne a helyes sorrend a dicső múltú nemzetek felsorolásánál? A görögökkel kezdeném, de ők pont napjainkban mutatnak példát arra, hogyan kell a régi dicsőséget romba dönteni. Dzsingisz kán utódainak keblét is jobbára régi történetek felidézésekor feszítheti büszkeség, mert mára igencsak összezsugorodott hajdani világbirodalmuk. Egyiptom. Ők minden követ megmozgattak nagyságuk hirdetése érdekében. A régiek csodákat emeltek, és ahol leszármazottaik nem hibáztak nagyot, ott az emberek önbecsülése a mai napig töretlen.
Némely nemzetség teljesítménye napjainkban is figyelemre méltó. Gondolhatok a hollandokra, akik nagy területet hódítottak el a tengertől, és szakadatlanul küzdenek a pusztító vihardagállyal. Lefitymálná bárki ezt az igyekezetet? Régóta őrzi békéjét semlegességével Svájc, no meg a legendás banktitokkal ^[1] és haderejével. Ebben az országban már szinte kínosan nagy a rend,^[2] a polgárok túlnyomó többsége elégedett, önbizalomtól duzzad.

Azon töprengek, ki állhatna előkelőbb helyen a sorban? A nyereg alatt húst puhító, fürgén és ravaszan harcoló hunok, vagy akik felépítettek ellenük néhány ezer kilométernyi, átlagosan 10 méter magas falat? Jobban kellett volna figyelnem a történelemórákon.
Lehel kürtje jut eszembe, aztán a Szent Jobb, és a Szent Korona. Utóbbiak nem kapcsolódnak szorosan a szittya magyarsághoz, mint ahogy a jelenlegi lakóhelyemen fennmaradt építészeti emlékek, épületmaradványok sem.
A római korban, és a török hódoltság idején épült dolgok bizonyultak tartósnak, és az első magyar egyetem romjait is elérhető közelségben tárták fel. Kellő elszántság mellett akár gyalogszerrel is megközelíthetném. Ahhoz autóba kell ülnöm, ha Pannonhalmára látogatni támad kedvem, ahol ezeréves, ódon falakból árad biztató hangulat. Itt is rend uralkodik. Ajánlom mindenkinek. Jó élmény.
Tovább utazva, Budapesten bóklászva, háborús hangulatot árasztó épületek garmadája rombolja a látványt. Itt rendetlenség van. Az illetékesek nem sokat foglalkoznak ^[3] azzal, hogy sok évtizeddel a legutóbbi világégést követően, még mindig golyó ütötte sérülésekkel tarkított homlokzatú épületek látványa kelt bennem olyan érzést, mintha háborús övezetben járnék. A turistacsalogatónak gondolt Várnegyedben is. Egyesek úgy okoskodnak, hogy ez mementó, és emlékeztessen csak a háború borzalmaira. Én erről másképp vélekedek, és ezzel hál’ Istennek nem vagyok egyedül. Sajnos messzire kell mennem ahhoz, hogy rokonlelkekre találjak, akik szintén úgy gondolják, hogy háború után nem elég a bűzlő, rothadó hullákat, és a közlekedést akadályozó romokat eltakarítani, hanem minden tekintetben rendet kell tenni.

A hajdani NDK-ban azzal kozmetikázták a sanyarú helyzetet, hogy fensőbbséggel hangoztatták, ők mementóként hagynak romosan épületeket az utókor okulására. Ordas, átlátszó hazugság ez, ami a legkevésbé bántó megítélés szerint is legalább magyarázkodás. A drezdai Frauenkirche sorsának alakulása jól példázza az eltérő ideológiák befolyása alatt szocializálódott emberek különböző lelkületét, tehetségük kibontakozását, vagy annak elmaradását, az igyekezetet, vagy annak hiányát. Az 1945 februárjában lebombázott épület az NDK-s időkben egy rohadt nagy szemétdomb formájában pompázott a barokk építészeti együttesénél fogva világhírű európai nagyváros, Szászország fővárosának kellős közepén. Aki nem járt ott annak idején, és nem látta saját szemével, annak úgy írhatom le érzékletesen, hogy nagyjából olyasmi tárult elénk monumentális méretben, amit egy átlagos ortodox cigány család putrijának udvarán is látni. Ezt az áldatlan állapotot vették át a szovjet elnyomástól, ideológiai és gazdasági nyomortól mentesen élő, nem elrontott nyugatnémetek. A rothadó kapitalista ^[4] NSZK, aki lényegében kilóra vette meg a fejlett szocializmust építő NDK-t. Az egyik napról a másikra DDR-bürgerből ^[5] németté vált keleti polgárokat már nem szorította szűk keretek közé az elsöpört ideológia, visszatérhettek hagyományaikhoz: 1992-ben nekiálltak, és 2005-re végeztek a templom helyreállításával.^[6] Az eredmény magáért beszél. A német alaposság,^[7] hozzáértés és állhatatosság lelkesítő példája. Miért nem fogtak hozzá ^[8] az NDK "dübörgő" gazdaságának idején? Akkoriban a kommunista átok folytán impotens, tehetségtelen, hozzá nem értő, gondatlan, lusta banda irányította az országot, akik évtizedeken keresztül prímán megéltek a hajdani szovjetek seggének nyalásából, érdekeinek képviseletéből. Szovjetek már nincsenek, hátsójuk fényesítésének műveletével Magyarországon is felhagytak, de nálunk a többi kellemetlen tényező sajnos maradt. Ez nem történelem, hanem a jelen szigorú valósága.

Az viszont egy régi történet a múlt század ’80-as éveiből, amikor egy összejövetelen, valaki a szemközti házra mutogatva magyarázta, hogy ott lakik a Fáskerti (valószínűleg csak névazonosság volt). Az a bizonyos Fáskerti elvtárs, kinek felesége az iskola "ifjú dolgozóinak gyönge húsát ette". A Jutalomosztás című dal különleges élmény. Ennél már csak az nagyobb durranás, ha magam vagyok részese az eseményeknek, de a sors úgy hozta, hogy nem születtem meg időben. A díszünnepélyen sem lehettem jelen, ezért a tanárnő seggét sem markolhattam forrón, meg a csuda tudja, mi mindent nem művelhettem vele aztán a nyilvánosság kizárásával. Erre a kiváló művészember volt hivatott, akit személyesen nem ismertem, de mesélte róla egy régi, kedves lányismerősöm, hogy valamelyik budapesti főiskolán nála vizsgázott, és nagyjából a következő párbeszéd alakult ki köztük: - Tanár úr igazán megadhatnád a jobbik jegyet. - Mire föl? - Nem emlékszel? Söröztünk mi már a Csillagban egy koncert után, ott tegeződtünk össze. - Ja, az mindjárt más. Persze.

A Frauenkirche helyreállított ^[9] állapotában is mementó. Megrendítően gyönyörűséges, lenyűgözően hatalmas - Isten kényelmesen elfér benne, továbbá heti 2-3 koncert erejéig világi eseményeknek is helyet ad.^[10] A bombázás után állva maradt falak, az újra felhasznált kövek égetten, üszkösen képezik részét a templomnak. Így is emlékeztet a háború pusztítására, de emelkedettebb minőségben ahhoz képest, mint ahogy azt a kommunista rendszer egy szemétkupac formájában látta jónak bemutatni.

A Jutalomosztásról nem találtam felvételt a YouTube-on, ezért kárpótlásul felsorolok néhány Frauenkirche vonatkozású linket:
Történelmi visszatekintés az épületről (német nyelvű)
Képek a templom mai állapotáról (angol kísérőszöveg)
Amatőr felvétel a helyreállítás kezdeti szakaszáról
J.S. Bach: Karácsonyi oratórium - "Örvendjetek, vígadjatok"
Amatőr felvétel a kupola beemeléséről
Az utolsó felvételt egy lelkes magyar embernek köszönhetjük, aki 2004 júniusában Drezdában járt, és jelen volt az eseményen. Mozgóképes anyagot továbbra sem találtam a Jutalomosztásról, és aki feltöltött valamit, az megelégedett az első perccel. Jönnek találatok "Díszünnepély" címmel is, de megmakacsoltam magam.

A helyreállítás témájához visszakanyarodva nem hagy nyugodni a kérdés: hogyan sikerült teljesíteni ezt az ijesztően nehéz feladatot? A kérdésnek van helye, mert az emberi természetet ismerve azt kell feltételeznem, hogy jóval többen kételkedtek a sikerben, mint ahányan hittek benne, és a német társadalom sem csupa kiválóságból áll. Különösebb töprengés nélkül válaszolom meg magamnak: összefogással, akarattal, tisztességgel, jó szándékkal, önzetlenséggel,^[11] és természetesen őseik nyomdokában, szakértelemmel, mérnöki tudással. Ezt látták-tanulták apjuktól, nagyapjuktól. Pedig lehetett volna jobb dolguk azoknak a derék embereknek, akik ezt fejükbe vették, és kivitelezték. Templomépítés helyett áldozhattak volna időt, fáradságot és anyagiakat inkább kedvenc hobbijukra. Az iménti földhözragadt kérdésre a jobban megrágott válasz úgy szól, hogy azért mertek belevágni, és azért sikerült nekik, mert náluk ez hagyomány, jól boldogulnak szervezési feladatokkal. A világnak azon a jobbik részén olyanok vannak többségben, akik úgy gondolkodnak, hogy addig nem foglalkozhatnak mással önfeledten, amíg van fontosabb tennivalójuk. Az elv megértése nem okozhat gondot, mert még a kisgyerekem is tudja, hogy amíg nincs kész a leckéje, és nem pakolta be a táskájába a másnapi órarend szerint szükséges tanszereit, addig nem mehet játszani. Ezt magyar "nagyjaink" nem tudják, de legalábbis nagyon úgy tűnik, hogy nem gondolnak vele. Remekül eljátszogatnak úri hobbijaikkal, ami meg valóban fontos lenne, az valahogy mindig háttérbe szorul. Csak azzal és akkor foglalkoznak, amivel és amikor már feltétlenül szükséges. Azzal is szakértelem és előrelátás nélkül, rendszerint egy kicsit megkésve.

Azon gondolkodom, hogy mire lehetnék büszke a jelenkori Magyarországon? Történelmi témájú olvasmányokból eredő halvány emlékeim szerint volt idő, amikor Magyarország partjait majdnem három tenger mosta - ez nagyon jól hangzik. Egykoron volt törekvés, előrelátás és gazdasági erő a nemességben, például a folyamszabályozáshoz, vagy épp a Tudományos Akadémia felállításához. Mostanság mivel foglalkozik a "nemesség"? Mire lehetne büszke a nép, az isten adta nép? Saját érdemeim szerint talán arra lehetek büszke, hogy még mindig nem mentem tönkre ebben a kelet-európai túlélőtáborban. A Nemzeti Együttműködés Rendszere, Nemzeti Dohány, Nemzeti Mutyi, Nemzeti Szégyen és Nemzeti Gyalázat – jelenleg ezekből jut bőven, a Nemzeti Büszkeség egyelőre várat magára.

A jó példának felhozott drezdai ötlet nem valamely ottani hivataltól, hanem néhány meghatározó személyiségtől ^[12] eredt. Hiteles forrás szerint a nagyszabású vállalkozás támogatására magánszemélyektől és -szervezetektől 102,8 millió euró gyűlt össze, amihez az állami szektor is hozzátette a maga részét. A összköltség 182,6 millióra rúgott. Ennyiből (kb. 55 milliárd forint) ma Magyarországon nagyjából 14 km autópályára futja.

[1] Hiába szeretnénk azt hinni, hogy léteznek örökérvényű hagyományok: már a legendás svájci banktitok intézménye is inog.

[2] Néhol állítólag úgy kezdődik a műszak, hogy az illetékes dolgozó porszívóval tisztítja az üzlet előtti járdaszakaszt. Lehet ezt fokozni: a Szingapúrban uralkodó helyzethez képest a svájciak viszonylag lazák.

[3] Néha felkavarja valami a poshadt állóvizet: minimalista stílusban megújult a Honvéd Főparancsnokság épülete. Arról szó sincs, hogy helyreállították volna, csupán a földszintig pusztult romnak adtak elfogadható külsőt. Hasonlít ez ahhoz, mint amikor megkerül az ellopott biciklim, de hiányzik róla az ülés, a kormány meg a kerekek. Persze, hogy örülök. Aki a kicsit nem becsüli...

[4] A múlt század '50-es éveiben készült Új magyar lexikon Mf-R kötetében, a 612. oldalon bizony ott tündököl a "rothadó kapitalizmus" lényegét leíró szócikk.

[5] Az NDK-ban élőket az ottani hivatalos nyelv nem németeknek, hanem következetesen NDK-állampolgároknak nevezte. </>

[6] Annyi idő eltelt már az épület romba dőlése óta, hogy a munka kezdeti szakaszát méltán nevezhetjük régészeti feltárásnak, ezért nem túlzás a munkát régészeti helyreállításnak (archäologische Rekonstruktion) nevezni. Az épségben maradt köveket katalogizálták, és a szerencsésen fennmaradt korabeli tervek, valamint fényképek alapján beazonosították, hogy az eredeti helyükre kerülhessenek vissza. A romokat látva nem gondolná senki, hogy a pincét és az alapokat is beleértve az épület 40%-nál magasabb arányban maradt épségben. "Mindössze" ehhez kellett visszaragasztani a hiányzó darabokat. Eberhard Burger, a helyreállítási munkák építészeti igazgatója 44%-ban állapította meg meg az eredeti részek felhasználási arányának pontos mértékét.

[7] Ingyenesen letölthető a munka menetét részletesen dokumentáló, fotókkal gazdagon illusztrált (német nyelvű) kiadvány: Berichte vom Wiederaufbau der Frauenkirche zu Dresden.

[8] Különös szerencse, hogy az NDK korabeli hatóságaiban még a romok eltakarítására sem volt elég elszántság és akarat. 1962-ben felvetődött egy közpark létrehozásának ötlete a romok helyén, ami a lakosság tiltakozása és a munkálatokhoz szükséges pénz hiánya miatt meghiúsult. Ahogy a nyugatiak is sejtették, hogy Bonn csak ideiglenesen főváros (különben Kölnbe vagy éppen Münchenbe is költözhetett volna a kormányzat), úgy a drezdaiak is sejthettek valamit arról, hogy eljön majd az ideje a rekonstrukciónak, amihez szükség lesz a romokra.

[9] A németek a "der Wiederaufbau" szót használták a művelet elnevezéseként, ami magyarul újjáépítést jelent. Ebben az esetben azonban a 2005-ben lezárult folyamat megfelelő magyar elnevezése helyreállítás, mert nem a semmiből építették újjá, hanem a maradványokat pótlásokkal kiegészítve állították helyre az eredeti állapotot.

[10] Cipőt a cipőboltból, barokk zenét barokk környezetből. Határozott iróniával fogalmazok, amikor azt írom, hogy legalább ennyire kínálja magát a lehetőség  J.S.Bach Karácsonyi oratóriumának VI. kantátájából a
  "Herr, wenn die stolzen Feinde schnauben,
  So gib, daß wir im festen Glauben
  Nach deiner Macht und Hülfe sehn!
  Wir wollen dir allein vertrauen,
  So können wir den scharfen Klauen
  Des Feindes unversehrt entgehn"
szövegű kórusmű előadására az ellenség által felperzselt, porig rombolt, majd helyreállított templomban (magyar fordítását megtalálod a itt: hatodik rész - 11. oldal teteje).
Én már biztosan pokolra kerülök, ezért belefér még az a gondolat is, miszerint az önirónia és a töretlen hit másik szép példája, amikor az ember nagyot esik bringával, majd feltápászkodik, leporolja magát, és közben így nyugtatja az aggodalmaskodókat: mindig így szoktam leszállni.

[11] Rengeteg civil adományozótól érkezett támogatás. Közülük is kiemelkedik Günter Blobel, aki 1999-ben elnyert Nobel-díjából jelentős összeget szánt az ügy támogatására. Szinte természetes, hogy Ludwig Güttler, a helyreállítást kezdeményező társaság vezéregyénisége is felajánlotta a kitüntetésével járó pénzösszeget. A sikerhez persze nem csak pénz szükséges. A németek talán nem is értenék, amit most leírok, de Magyarországon erre sokan összekacsintanának: nem egy elérhetetlen, a megbízás előtt két héttel alapított, "ismeretlen tulajdonosi hátterű" Seychelles-szigeteki offshore projektcég volt a fővállalkozó, aki a vállalási összeg töredékét sem fizeti ki a munkát ténylegesen elvégző alvállalkozóknak, akik meg leginkább sebtiben összecsapják, ha ugyan félbe nem hagyják.

[12] Egyikük egy "egyszerű" muzsikus, aki sokat tett az ügyért. Párját ritkítóan kiváló ember, így természetesen nem kerülhette el a támadást. Hamisított Stasi-aktákra hivatkozva állambiztonsági múlttal vádolták. Így megy ez mifelénk is. Nem baj, ha tehetségtelen, semmihez nem értő idióta vagyok. Úgy is lehetőségem van kitűnni a sokaságból, ha a körülöttem állókat ügyesen besározom. Ha meg politikus vagyok, akkor kitágulnak a lehetőségek. A jó ötletek kezdeményezőit eltüntetem a süllyesztőben, helyükre állva a babérokat és az anyagi hasznot learatom, rokonaimat-ismerőseimet pozícióba ültetem, nemzetiszín szalagokat vagdosok át. Ilyesmi ment végbe nem is oly rég Pécsett, a 2010-es EKF évet megelőző időszakban. Akármennyire is szégyenletesen alakult a pécsi EKF ügy, enélkül nem született volna tanulmányok sora a jelenségről.
Az EKF rendezvényeken nem vettem részt, mégis van személyes élményem ezzel kapcsolatban. A Czakó Zsolt tervezte logót sokáig valamely épületgépész nagykereskedés reklámjának hittem, mert az apró betűs szöveg nem olvasható, a többi meg mindenekelőtt egy fürdőszobai, törölközőszárító radiátorra emlékeztet.