Nincs könnyű dolga annak, aki eredetileg más rendeltetésű testrészeivel helyettesíti mellső végtagjait. Betűt vetni, fegyvert forgatni, szerszámmal bánni kézzel lehet igazán hatékonyan.

A bevezető gondolat és a cím után adja magát, hogy a szájjal és lábbal festő művészeket kezdem dicsérni, akiknek adománykérő levelei rendszeresen bukkannak fel postaládákban, csakhogy ezzel a könnyebbik végét fognám meg. Nehezebb feladat elé állok, ha azoknak az embertársainknak dicséretét tűzöm ki célul, akik makkegészségesen mellőzik ügyesebb végtagjaik használatát. Tevékenységük végzéséhez olyannyira nincs szükségük szembe fordítható hüvelykujjra, hogy stoplis cipőben végződő lábukkal lesznek úrrá minden helyzeten, amiben egy közönséges halandó ösztönösen és két kézzel kapna az elé pattanó labda után. Igen, ők a focisták.

Ők azok, akik irigylésre méltó anyagi háttérrel, kifogástalan körülmények között, fűtött talajú gyepen szaladgálva edzhetnek. Rajongóik, szurkolóik határtalan lelkesedéssel istenítik őket. Hiába esett ki a magyar nemzeti válogatott már az EB nyolcaddöntőjében, bajnokoknak kijáró ünnepléssel fogadta őket a közönség. Olyan ez, mint amikor Pistike járni tanul, és már néhány lépést önállóan képes megtenni a szőnyegen. Üdvrivalgás és lelkesedés kíséri Pistike minden mozdulatát. Akkor sem esünk kétségbe, amikor a gyermek elvágódik, pedig a kanapéig még hátra van néhány méter. Most nem sikerült, de napról napra ügyesedik. Saját akaratából, különösebb külső kényszer nélkül.

Az is valami, hogy a nemzeti válogatott egyáltalán helyet kapott az EB-n induló csapatok között, amit korábban hosszú évtizedekig nem sikerült elérni. Talán eredményesebb lenne a csapat, ha a játékosok a kezüket is használhatnák. Nem olyan reménytelen ezt az apró könnyítést bevezetni, hiszen a szabályok nincsenek bebetonozva. Ha sikerült megoldani az EB-n induló csapatok felhígítását (24 indulhat a korábbi 16 helyett), akkor ez sem lehet akadály.

(a felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia épületei)

A labdarúgás magyarországi infrastruktúrájának hihetetlen, minden más érdeket félresöprő fejlődéséről az jut eszembe, hogy a honi zeneiskolák valamit rosszul csinálnak. Ki kellene hajítaniuk az intézményekből a ládagyári hegedűket, az ócska pianínókat. Juttassanak Steinway-t, Bösendorfert, Stradivarit minden növendéknek, és fizessenek vonzó gázsit a kamara próbák résztvevőinek. Annyi nemzetközi hírű virtuóz fog így teremni, hogy előbb-utóbb egy lépést sem tudunk majd tenni anélkül, hogy beléjük ne botlanánk. Miért ne működne más szakterületen is a labdarúgók nevelésében alkalmazott hazai módszer?
De szép is lenne! Sajnos a valóság ennél szigorúbb, ezért inkább az a megállapítás helytálló, hogy ha a fociban nem válik be a módszer, akkor a zeneiskoláknak sem lesz ilyen egyszerű dolguk.

(a pécsi Liszt Ferenc Zeneiskola Rákóczi úti épülete)

Nem csak annak van nehéz dolga, aki végtagok nélkül próbál boldogulni az egészséges emberek szerint is gyötrelmes életben. Én is szenvedek, miközben alkalmas érdemeket próbálok gyűjteni a magyar labdarúgósportot reprezentáló válogatott dicséretéhez. Pedig ehhez nem kellene végigzúzniuk a mezőnyt, elég lenne minden meccsen rúgniuk néhány meggyőző gólt. Nem ez a lényege a focinak?

Frissítés
A következő körben a walesiek 3:1-es győzelemmel búcsúztatták a magyar válogatottat kiejtő belga csapatot.