Így hajtogasd az ernyődet

rejsegilde.jpgÉpítési munkák felügyeletével régen elég volt megbízni a pallért, ő aztán megszervezte és irányította a munkát. Manapság nem ilyen egyszerű. Az építkezés az egyik legkeményebb időszak egy család életében. Lehúzás, átverés, minőségi kifogások, határidők csúszása. Házasságok mennek rá, egyik hitelből a másikba menekülnek - nem kívánom senkinek. Magam inkább egy szinte kész házat vásároltam, és ezt toldozgattam-foltozgattam óvatosan,[1] kényszer nélkül, kedvemre. Hiába megfontolt viselkedés, előző házasságomon nem segített, de legalább sikerült hitel nélkül megúszni. Átérzi az ügy komolyságát építtető és építő olyannyira, hogy együtt örvendeznek a kőművesmunkák oroszlánrészének elkészültekor. Az efölött érzett öröm kifejezésének mai napig élő hagyománya a bokrétaünnep. A pallér kitűz valami látványosat az építmény legmagasabb pontjára, fehér ruhás szűzlányok karéjában áldomást mond, és elhajítja a poharat. Babonából ennek össze kell törnie, mert különben semmi jóra nem lehet számítani a továbbiakban. Valamelyest egyszerűsítve így megy ez napjainkban is. Az építkezés vaskosabb szakaszán túljutva mindenki megkönnyebbül, a munka pedig folytatódik. Tető, belső szerelések, burkolatok és a többi. Messze még a vége.

Középiskolás életszakaszom bokrétaünnepeként emlékszem az érettségi vizsgára. Sok helyen olvasom, hogy ez lenne az élet előszobája, és nem értek egyet a hasonlattal. Az előszoba egy kellemes hely ahhoz képest, amit én éreztem, amilyen emlékek halványan derengenek bennem. Időszerű gondolatok ezek, mert ezen a héten zajlanak az írásbelik. Arra emlékszem, hogy hajdani vizsgámat nem előszobaként éltem meg, hanem úgy, mintha kilöktek volna egy repülőgépből 4000 méteren - természetesen ejtőernyővel, ami vagy kinyílik, vagy nem. Ebből a magasságból ugorva nagyjából egy perc haladékot kap az ember,[2] az írásbelin 4 órára duzzad ez az időtartam. Tartalékernyővel fokozható a biztonság, aminek a vizsgák gyakorlatában a puska lenne a megfelelője, mint ahogy a tartalékernyő használatának szükségessége is aggodalomra adhat okot. Néhány évtized távlatából már nehéz pontosan felidézni az akkori eseményeket, a természetesen kéznél lévő puskák használatának hevességét, mindenesetre időben kinyílt az ernyőm, erről bizonyítványt kaptam.
Az érettségi vizsgák vészes közeledtét érezve, nem túlzottan felkészülten, sok szakterületre kiterjedő, de felszínes tudással kezdtem átrágni magamat a tételeken, és határozott bizonytalanságot éreztem a jövőmet illetően.

Szerettem volna magabiztos tudású gyerekként élni az életemet, de ezt meghiúsította a tantervi előírás, ami egy csomó, számomra teljesen érdektelen tárgyban követelt meg ismereteket. Kevés kivételtől eltekintve nem fértek a fejembe a fontosabb történelmi eseményekhez rendelt évszámok - a kivételeket talán dallamuknál fogva voltam képes megjegyezni - , és ugyanígy voltam a földrajzórákon betéve tudni követelt éghajlati táblázattal. Az iskolai felkészülésre szánt idő minimalizálására törekvő első, alaposan átgondolt taktikai döntésemet akkor hoztam, amikor úgy határoztam, hogy én bizony nem biflázom be a napsütéses órák számát, se a csapadék éves mennyiségét tájegységenként. Azzal védtem igazamat, hogy matek órán is használhatjuk a függvénytáblázatot, nem kell kívülről tudni az értékeket. Ezt a kifogástalan érvelést nem fogadta el a földrajztanár. Sok-sok egyes képében rögzítette rosszallását a naplóban, és nekem csak év végére sikerült elégséges szintre feltornáznom az értékelésemet, aminek eredményeként második osztályba léphettem.
Hagyományos értelemben nem voltam se kötelességtudó, se szorgalmas gyerek. Figyelmem szétszóródott a sok érdekesség iránti érdeklődésben, és hiába töltöttem rengeteg időt mindenféle könyvtárak olvasótermeiben, középiskolás éveimben ettől nem lett jobb a bizonyítványom.

Ilyen előélettel jutottam el az érettségi vizsgákig, aminek írásbeli része nem különösebben mesélni való, annál inkább az utána következő izgalmas szakasz. Nyárias időjárás uralkodott azokban a napokban, ami a lázas igyekezet jegyében telt felkészülés szükségszerű helyszínévé tette a Hullámfürdőt. Minden nap bevonultam, és letáboroztam egy medence-közeli padon. Kialakult a rituálé, ahogy magam mellé helyeztem a tudnivalókat tartalmazó könyveket és jegyzeteket. Biztonságérzetet adott karnyújtásnyi távolságon belül tudni a tudományok forrását, és ez a tudat oly mértékben nyugtatóan hatott rám, hogy mintha még a pulzusom is csökkent volna. Ebben az időszakban nem találkoztam évfolyamtársakkal, ezért különösen megörültem, amikor egyik délután két kedves, fiatal lány közeledett, majd leültek mellém a padra. Miután ők is elővették könyveiket, sorstársaimnak gondoltam őket, és feltettem a barátkozós kérdést:
- Ti is az érettségire készültök?
- Nem, nem, dehogy. Majd jövőre - jött a válasz.

Angol tagozatra jártak a Nagy Lajosba. A köztünk ébredő rokonszenv egyre fokozódott, a Nap ereje alább hagyott, s mintha mi sem volna természetesebb, egyszer csak a szobámban ücsörögtünk hármasban. Aztán egyikük elköszönt és hazament, anyám pedig utóbb nem a szóbeli vizsgát megelőző felkészülésem lanyhaságát kifogásolta, hanem azt, hogy szerinte a két lány közül a csúnyábbik maradt. Strandon ismerkedni a világ legegyszerűbb dolga. Repül felém egy frizbi. Elkapom, és visszaviszem a gazdájának. Kinga. Akinek dobta volna: Bea. Nosza, középcicázzunk, este menjünk koncertre. Nekem Bea jobban tetszett, én meg Kingának, így őt kellett hazakísérnem. A Művészetibe járt, fagotton játszott. Akkor még nem tudhattam, mert a legnagyobbik gyerekem anyukája csak később mesélte, hogy az egyik kollégiumi szobatársa képes volt az esti mese zenéjének ritmusára fingani. Ettől kezdve a fagott már nem képviselhette azt a komolyságot, ahogy a Kingával korábban szorosabbra fűzni igyekezett barátság idején erről a hangszerről vélekedtem.

Eltelt egy hét, és még csak az első irodalomtételen jutottam túl, de azt elég rendesen megtanultam. Erre kellett alapoznom a szóbeli vizsga sikerét, no meg Mária, Zsófi, Kinga és Bea [3] barátsága erősített mentálisan.
Néhány emléktöredék élesen bennem él a mai napig. Az első az, ahogy a vizsgák végeztével hazamegyek, és átöltözök egy kényelmesebb ancúgba, majd visszatérve az iskolába azt látom, hogy a többiek még mindig öltönyeikben és matrózblúzaikban feszengenek az eredményhirdetésre várva. Talán be kéne tűrnöm az ingemet a nadrágomba? A következő emlékem igen kedves. Vagy az érettségi elnök, vagy az osztályfőnök - erre már nem emlékszem - az eseményt értékelve név szerint megemlít, mint az évfolyam legnagyobb meglepetését. Igen, én is meglepődtem, mert az akkor átvett bizonyítványomban jó és jeles eredmények is tündökölnek. Ezzel a nem kitűnő, hanem csupán jó értékeléssel persze csak úgy hívhattam fel magamra a figyelmet, hogy a megelőző négy évben csapnivaló eredményeket kellett produkálnom. Az eset az anyagról leszokott narkósok megtérését juttatja eszembe, akik élik átlagosan szürke, visszafogott életüket. Mégis ünneplik őket, mert összevetve korábbi elkeserítő állapotukkal, a változás figyelemre méltó. Einstein megmondta: minden viszonylagos. A harmadik emlékem pedig azért felejthetetlen, mert az irodalom szóbelin az 1. tételt húztam. Sorrendben haladtam a strandon, ezért volt ez az egyetlen, amit sikerült jó színvonalon elsajátítanom. Romantikus túlzással fogalmazva még most is kiráz a hideg, ha arra gondolok, mi lett volna, ha másikat húzok? Súlyos gondok forrása, az első lépés a megszégyenüléshez vezető úton. Nem volt szabad másikat húzni. Szerencsére a tárgyi tudás mellett akadnak még olyan tényezők, amik sikerre vihetnek egy ügyet. Ilyenek például az elszántság, és a gyors helyzetfelismerés. Elsőként léptem az asztalhoz, amin a papírfecnikre írt címeket lefelé fordítva helyezték el. Míg a mellettem állók azon vakaróztak, hogy melyiket húzzák, már nyúltam is az enyémért. Megfogtam, elvettem, ez már az enyém! Harsány vigyorral a képemen ültem le egy székre, s felőlem már szólíthattak is. Megnéztem a cédulát mégegyszer, és tényleg az 1. tétel. Szophoklész: Antigoné - a konfliktusos drámamodell.

Nincs ebben semmi misztikus, sem megmagyarázhatatlan. Hajdanában nem használtak PC-t, sem nyomtatót, hanem az akkoriban széles körben elterjedt írógéppel írták a szöveget a lapra. Kis kalapácsok fején ülnek a betűformák, amit ez a szerkezet a festékszalagon keresztül jó erősen odacsap a papírra, ami meg egy kicsit belemélyed a gumihengerbe. Ezért domborodott az írás tükörképe [4] jól láthatóan a lefelé fordított lapok hátoldalán, és így esett meg azon a szép, kora nyári napon, hogy az önimádatának csapdájába esett irodalomtanárom, székében elégedetten hátradőlve, kezét hasán összekulcsolva, csillogó szemmel, és nem kis büszkeséggel hallgatta az éppen legkedvesebb tanítványát. Amikor befejeztem, ennyit mondott: "ilyen szépen összefoglalva ezt még nem hallottam senkitől". Persze. Saját gondolatait hallotta tőlem, a jegyzeteimből idéztem, lényegében szó szerint, az órán elhangzottakat.
Az ernyőhajtogatás fontosságát nem lebecsülve azzal a gondolattal nyugtatom a vizsgára készülőket, hogy szélsőséges helyzetben a jó kapus eredményessége sem pusztán rátermettségre és ügyességre épül, hanem bizony szerencséje is lehet.[5] Régen rossz, ha egyedül erre a tényezőre alapoznád sikereidet. Ha mégis segít, azzal mindössze újabb haladékot kapsz az arány javítására, amit nyilván a felhalmozott tudás irányába érdemes eltolni.


[1] A '90-es évek második felében Kamaz gyártmányú teherautókból leborítottak az udvarra kb. 40 tonna nagyharsányi követ, amiből egy népes kőművescsapat szép falazatokat épített volna. Azt előre nem tudhattam, hogy ezzel egy időben megcsíptek egy másik megbízást is. Egy seggel nem lehet több lovat megülni, ezért hirtelen átvonultak arra a másik munkahelyre, mert ott is meg kellett mutatniuk magukat, hogy ők jó munkásemberek. Türelmes vagyok, ezért pár napig nem feszegettem az ügyet, de amikor már nagyon szerettem volna beállni az udvarra autóval, akkor felkerestem a bandagazdát. Ragaszkodtam volna ahhoz, hogy jöjjenek vissza, folytassák a félbehagyott munkát, és mindenek előtt hordják el a köveket az udvarról a beépítés helyére. A főnöknek anyagi gondjai lehettek, mert erre az volt az első válasza, hogy adjak neki még némi pénzösszeget, ugyanis fizetést kell adnia az embereinek - akik ugye akkor pont egy másik építkezésen dolgoztak - , és majd jönnek, és persze mindent megcsinálnak. Patthelyzet alakult ki azzal, hogy elképzelésem szerint előbb a köveket kellett volna elhordaniuk, amit hajlandó lettem volna további összegek átadásával díjazni. Ő a pénzt kérte előbb, én a munkát - nem tudtunk megegyezni.

[2] Az 1 perc haladék féktelen zuhanás esetére értendő. Az ernyő kinyílásával a félelmetes zuhanó üzemmód kedélyes ereszkedésre vált.

[3] Mindannyian benne vagyunk már a korban - túlságosan érettek lennénk? (ez ám az eufemizmus!) - , a lányokon is fogott az idő. Többségük megtalálta számítását az életben, s akiket nem húztam le magam mellé, azok lám, sokra vihették. Ezt se hagyjátok ki: Beja nótája.

[4] A gyerekeim örökölhettek tőlem jó képességeket is. A legkisebb - nem egészen 4 éves lehetett akkor - , egyik este az ágyában ült, és nagyon komoly képpel "olvasott" egy hajtogatós mesekönyvet.
- Mit olvasol?
- Mesét.
- Mi a címe?
- A kisegér aludni tér.
- Nem baj, hogy fordítva tartod? - próbáltam zavarba hozni, mert valóban fejjel lefelé állt a könyv a kezében.
- Engem nem zavar.
- Ne bohóckodj már, így nem lehet olvasni!
Nagyjából ez a párbeszéd zajlott köztünk. Ő erősködött, hogy neki aztán tök mindegy, hogy áll a szöveg, én meg a kezébe adtam egy másik könyvet - szintén fejjel lefelé - , hogy:
- Akkor ennek a címét olvasd el, ha tudod!
Stimmelt. Hmmm, biztos ezt is ismeri már, és tudja a címét. Na, kifogok én ezen a gyereken! Felkaptam az asztalomról az első könyvet, amit értem, valami ilyen címmel, hogy "Cisco Configuration Guide", és a gyermek kezébe nyomtam. Ekkor derült ki, hogy az én kisgyerekem elolvas bármilyen szöveget, bármilyen helyzetben, még a fejre állított tükörírást is. A bátyja is ilyen fajta. Ő hivatalosan hegedűszakos volt a zeneiskolában, itthon pedig suttyomban megtanult zongorázni.

[5] Nem szabad figyelmen kívül hagyni az esélyek latolgatásakor azt a tényezőt sem, ami világunk egyensúlyi állapotát biztosítja, ez pedig a sok szerencsés eset mellett sorsunk szerencsétlen alakulásának borús esélye. Ha szerencsénk elhagy, akkor hiába mesterségbeli tudás és igyekezet, a kudarcélmény biztosított. Ennek illusztrálására a kapusszerencse bemutatása után misem alkalmasabb, mint néhány - a kapus szemszögéből - szerencsétlen gól.