Megtéveszt az -um végződés, mert latin eredetűnek gondolnám a szót, pedig etimológiája szerint a monosz és a polein (egyetlen és eladni) görög szavakból ered. Mindig is léteztek élelmes kereskedők és szolgáltatók, akik nem bízták a véletlenre forgalmuk alakulását, és ennek érdekében kizárták a piacról versenytársaikat. Egy ilyen helyzet kialakításának elsődleges célja általában nem az átlagember érdekeinek védelme.

A '80-as évek elejéről származó emlékeim szerint a pécsi színház raktárában helyszűke miatt élére állítva tárolták az egyetlen Steinway zongorát. Különben egyszerű lett volna saját kerekein színpadra gurítani, de a kialakult helyzetben a díszítő munkások közreműködése nélkül a zongora nem volt mozdítható. Amikor először hallottam erről a titulusról, akkor művirágokkal, csillámporral és karácsonyfadíszekkel mászkáló alakokat képzeltem el, akik a színpad csinosítgatásával töltik munkaidejüket, de aztán képbe kerülve már láttam, hogy ez az eufemizmus igazából a díszlettróger ^[1] megfelelője, aki leginkább az erejét veti be egy-egy feladat teljesítésekor. A Steinway megmozdítására egy Csótány becenévre hallgató, rangidős díszítő munkásnak volt monopóliuma. Az ő jelenléte nélkül senki nem nyúlhatott hozzá, amire az volt a "hivatalos" indoklás, hogy ez jelentős érték, szállítása nagy felelősség. Az elv méltányolható, csakhogy a nyers erőn kívül mást nem igénylő munkának 800 forint volt a tarifája, mely összeg Csótány jövedelmét gyarapította.^[2] Nem volt ez rossz pénz a havi 2-3 ezer forintos átlagfizetések világában. A tagbaszakadt dísztő munkás kivívta magának a tekintélyt, amivel a zongora valóban a raktárban maradt, ha őt nem tették érdekeltté a cipelésében. Így történt egy Záray-Vámosi koncert alkalmával is, amikor a művész úr reklamált, hogy a szerződés szerint egy zongorának kellene lennie a színpadon. Ott állt ugyan egy pianínó, de ő zongorát követelt magának. Az énekes duó propellernyakkendős férfitagját a helyi szokások ismerői Csótány úrhoz irányították, aki biztosította arról, hogy nincs elvi akadálya a Steinway színpadra kerülésének, és a művelet 800 forint átadásával máris kezdetét veszi. A fellépők nem akartak ezért fizetni, így Csóti ott hagyta őket azzal, hogy ha mégis meggondolnák magukat, akkor a büfében megtalálják.
A művészházaspár azonban mást eszel ki. Tüntetően levitetik a színpadról a pianínót, amit saját zenekaruk szintetizátorával helyettesítenek. Koncert alatt az egyik dal konferálása abból áll, hogy Vámosi a színház vezetőségét szidja, amiért nem biztosítanak méltó körülményeket az előadáshoz. Mélységes szomorúsággal mutat a billegő lábakon álló, ütött-kopott szintetizátorra, s helyére egy feketére lakkozott hangversenyzongorát vizionál, melynek támaszkodva elegánsabban interpretálhatná művészetét. A közönség a zongorát odaképzeli, Vámosi 800 forintot spórol.

(a fenti képek azt illusztrálják, hogy különböző díszletek mellett a színpadkép szembeötlő eltérést mutat)

Versenyhelyzetben kialakulhat egy olyan ár, amiért mindenkinek megéri a zongoracipelés. Ha mégsem, akkor hozom a sajátomat, és máris leküzdöttem Csótány monopóliumát. Milyen szép is lenne, ha mindig ilyen könnyen találnék megoldást.
Az állami monopóliumok helyzete nem kezelhető ilyen egyszerűen. A honvédelembe, a rendvédelembe és az igazságszolgáltatásba nem akarnék beszállni, mert nincs hozzá kellő felkészültségem, viszont egyszerűbb esetekben szívesen venném ki az állam kezéből ügyem intézését. Különösen akkor, amikor jól érzékelhetően döcögős, és a hivatal nincs a helyzet magaslatán. Saját tapasztalatom szerint a hivatalnokok egy része néha lelketlenül, máskor basáskodva, olykor gondatlanul végzi dolgát. Teljesítménytől független, fix fizetésért dolgoznak, az esetleges prémium is csak a főnök jóindulatától függ. Az ügyemet nem tekintik sajátjuknak, és ennek megfelelő lelkesedéssel ügyködnek rajta. Elfogadhatatlanul távoli határidőket tűznek ki maguknak, és rendszerint még ezeket is túllépik - minden következmény nélkül. Polgárként egy ilyen mentalitású hatóságra nem vagyok képes szolgámként tekinteni, noha közszolgák lennének, tevékenységük pedig közszolgálat. Sokkal inkább érzem úgy, hogy a legjobb esetben is félvállról vesznek, de borongósabb napokon kifejezetten úgy látom, hogy uralkodnak fölöttem, kényszert alkalmaznak, zsarolnak és védelmi pénzt szednek. Talán az a népi szólás jellemzi legjobban az állapotokat, hogy úgy viselkednek velem, mintha a seggükből rántottak volna ki. Többek között ezért sem szeretem az állami monopóliumoknak azt a részét, amit a gyakorlatban lelketlen, fásult és korrupt tisztviselők működtetnek, mert folyamatba iktatásuk csak lassítja, esetenként kilátástalanná teszi, de mindenképpen drágítja az eljárást.

Az egyik kormányablaknál gépjármű átíráshoz kértem volna időpontot. A hetedik csöngetésre felvették, és egy női hang annyit mondott, hogy "tessék". Rövid és lényegre törő beszélgetésre irányuló szándékom emiatt rögtön az elején megbicsaklott, mert a hívott fél azonosításával kellett kezdenem. Az első benyomás sokat számít, nekem ez most megvolt. Semmi jóra nem számítok a továbbiakban.
Így legyen ötösöm a lottón, mert néhány óra múlva a hivatal ügyfeleinek fenntartott parkolóba gördülve a következő párbeszéd vette kezdetét köztem, és egy autójába beszállni készülő nő között:
- Ügyet intézni jött?
- Igen.
- Négyig tartott a félfogadás.
- Hogy a csudába? Hétfőn ötig vannak, az interneten néztem meg a nyitva tartást.
- Az már nem érvényes. Hiába szólunk az üzemeltetőnek, nem javítja ki. Jöjjön holnap.
- Holnap hatig vannak?
- Nem, nem. Az sem igaz. Holnap is négyig vagyunk nyitva.
Ennyi belefér. Magyarországon nőttem fel, edzett vagyok. Megszoktam már, hogy az ügyintézés rendszerint nem megy gördülékenyen. Kellemes csalódás, hogy már nincs szükség előzetes időpontfoglalásra. Korábban ez nem így működött, és trükköznöm kellett a soron kívüli bejutásért.

Az egészségügyben már felismerték, hogy az alapszolgáltatással elégedetlen, minőségi ellátásra igényt tartó, és azt megfizetni képes ügyfeleknek az állami fenntartású intézmények mellett érdemes magánrendelők és magánkórházak szolgáltatásait kínálni. Jól működik. Az OEP támogatja, rendesen fizetik az adót bevételeik után, ügyfeleik általában elégedettek. Jól működik a vagyonvédelmi cégek ügyeleteire bekötött riasztók jelzései alapján indított kivonuló szolgálat is. Kíváncsiságból megkérdeztem az egyik hazai, élenjáró szolgáltatót, hogy megy ez a gyakorlatban. Telefonos kapcsolat útján sajnos nem jutottam el a kivonuló szolgálat működését és lehetőségeit közelebbről ismerő munkatársukig, de a recepciós hölgy arról tájékoztatott, hogy az esetlegesen tetten ért elkövetőt a rendőrség megérkezéséig a "helyszínen tartják". Ha az elkövető menekül, akkor üldözik? Hogyan védekeznek, ha támad? Ezekre a kérdésekre már nem kaptam választ, de annyit még megtudtam, hogy a kivonulók fegyvert nem tartanak maguknál, és párban járnak. Egy vérmesebb betörő, esetleg betörő banda tettenérése tehát valószínűleg úgy zajlik, hogy a bűnözők a kivonuló szolgálat feszült figyelme mellett távoznak, aki a károsultat utóbb együttérzéséről biztosítja. A szolgáltatás előnyeit abban látom, hogy ha sikerül a bűnözőket hamar megzavarni, akkor kevesebb kárt okoznak, és az üggyel egyszer majd foglalkozó rendőrök pontos adatokat és személyleírást kaphatnak. Ez már nem semmi, de még mindig ott tartok, hogy bottal üthetem az elkövetők nyomát, akik ugye megvoltak, de elmentek, mert nem akartak maradni, és persze vitték a szajrét is.
Ez egy olyan világ, ahol az erőszakosak lényegében azt tesznek, amit akarnak, a szelídek meg tűrik.
Így van ez, mióta világ a világ, és így is lesz.

A szelídség a gyávaság egyik oldalhajtása, mint ahogy az erőszak és a vadság között is van rokonság. Kevésbé kínos megítélés szerint a békés együttélésre törekvő hajlam és a gyávaság között nincs szoros összefüggés, amennyiben megtámadásom esetén képes vagyok hatékonyan visszavágni. Nem pusztán védekezni, mert az önmagában nem elegendő. Kedvét kell szegni a támadónak, mert különben addig ostromol, amíg le nem igáz. Maradhatok szelíd, de akkor szükségszerűen tűrnöm kell. Ki kell törnöm ebből azt állapotból, ha megelégelném elnyomott helyzetemet, mert az erőszakos oldal paradigmaváltásában reménykedni botorság. Erőszakos módszerek alkalmazásában jártas zsiványokkal kell versenyre kelnem a sikerért, s eközben azzal biztatom magam, hogy az ellenfelek is emberből vannak, nincs bennük semmi különleges képesség, ami belőlem hiányozna. A bűnözők előnye a gátlástalansággal vegyített merészségben rejlik. Ez ellen kell felvennem a harcot, ha már elegem van abból, hogy mulya viselkedésem miatt sorsom az ellenfél jóindulatától, irgalmától függ. Bújjak magasztos eszmék mögé? Fenyegetőzzek a törvény erejével? Az állam javaslata szerint saját hatáskörben az erőszak alkalmazása tilos, az önbíráskodás nem megengedett.

Velem is megtörtént már, hogy munka után hazafelé indultam volna, de a parkolóból nem tudtam kihajtani, mert útban volt egy autó. Ajtajai zárva, gazdája sehol. Türelmes vagyok, természetesen várok. Idővel óvatos dudálással hívtam fel magamra a figyelmet, hátha észbe kap a közelben lévő tulaj. Semmi mozgás. Az óvoda 5-kor zár, nem lenne haszontalan időben odaérni, ezért kínomban hívom a 112-t, és rendőri intézkedést kérek a közúti közlekedés zavarának elhárításához. A helyzet tisztázása után az ügyeletes nem küld járőrt a helyszínre, hanem további türelemre int, és azzal biztat, hogy a gondom idővel magától meg fog oldódni. Igaza van, ezzel az érveléssel nem érdemes vitába szállni, de segítséget nem kaptam. Fogságba estem. Szabadulásom egy ismeretlen autós kénye-kedve szerint alakul, beleszólásom nincs.
Együttérzésért és jó ötletekért hívhattam volna az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálatot is. Ha én ott diszpécser lennék, akkor ebben a helyzetben az ellenséges autó oldalablakának betörését tanácsolnám az akadályozott autósnak, amihez a kerékkulcsot javasolnám. Ezt követően az ajtó nyitható, és a kézifék oldásával az útban lévő járgány arrébb tolható. Mi volna ez? Önbíráskodás? Fenéket. A csapdába esett, a hatóság által magára hagyott polgár hatékony, gyors és a legkisebb kár okozásával járó megoldását látom az esetben.
Afelől sincs kétségem, hogy még aznap este rendőrök csöngetnek be hozzám, és előállítanak garázdaságért, mert a csörömpölésre valaki biztos felfigyel, és a helyszínről távozó autóm rendszáma alapján könnyen megtalálnak.

Az idealisták elfogadással, türelemmel, hittel, reménnyel, magasztos eszmékkel és jogászkodással szeretnék megoldani a vitás helyzeteket, csakhogy a tettekkel, a nyers erővel szemben ezek mit sem érnek. Arányos védekezés? Így lehet egy küzdelmet alaposan elhúzni - ebbe minden résztvevő belefárad - ahelyett, hogy gyorsan a végére járnánk, és győztest hirdetnénk.
A béke fenntartására alkalmas elrettentő erő hívenként is be kell látnom, hogy nagyon kényelmes lenne összevont szemöldökkel, felemelt mutatóujjal fenyegetni, és ezzel meghátrálásra kényszeríteni mindenre elszánt bűnözőket. Az a baj, hogy a jogrendszer és a végrehajtó hatalom gyengeségei közismertek, ezért egy tájékozott haramia nem fog nekem szót fogadni. Inkább arra ügyel, hogy a zsákmány egy része mindig félre legyen téve ügyvédre, és a korrupt hivatalnokok megkenésére, de bízhat a vádalkuban is.
Egy rutinos bűnöző szemében a jogkövető polgárnál könnyebb préda nincs.

[1] Díszletépítő munkás.

[2] Bandagazdaként a bevételt nyilván megosztotta munkatársaival, de arról nincs adatom, hogy milyen arányban.