Nem kell messzire mennem, mert a szomszédban is találok egyet. A '90-es évek elején települt át hozzánk Romániából, és autószerelőként helyezkedett el. A hiányzó eszközöket és anyagokat leleménnyel helyettesítő, román nélkülözésben csiszolódott gyakorlatával a szocialista gyártmányok, és a Dacia márkával rokon Renault gurujaként ismerték. Leleménye más területen is kiütközött. Szép pénzt csinált abból, hogy a műhelybe gördülő autókban olyan hibákat fedezett fel, amik igazából nem is álltak fenn. Így aztán a raktárból vételezett, az ügyfelek által kifizetett alkatrészeket nem kellett beépítenie, hanem munkahelyéről kicsempészve orgazdáknak értékesítette.
Előbb-utóbb mindenhol kitelt a becsület, újabb és újabb munkahelyek után kellett néznie. Majd eljött a napja annak, amikor a román lelemény csődöt mondott. Amikor már nem csavarkulccsal hadonászva, olajos alkatrészek között matatva kellett hibát keresni, hanem OBD csatlakozón keresztül, az ECU-ból kiolvasott "fault" kód szabta meg a szükséges beavatkozást. Emberünk ekkor profilt váltott.
Azóta olyan érzésem van, mintha a szomszédban fióktelephelyet nyitott volna a PBS Hungária Kft. Romániából bevándorolt hősünk ennél a cégnél kapott állást sofőr-rakodó munkakörben, és valamiért naponta 3-4 alkalommal betolat házikója elé a nagy, kék "PBS" betűkkel díszített furgon. Vajon miért? Számtalan oka lehet, de leleményes előéletét ismerve valószínűleg a bugázott szajrét helyezi biztonságba. Efelől nincs kétségem azóta, hogy egyszer a PBS-sofőrök - köztük szomszédom is - a Hajnóczy utcai lángossütőnél beszélték meg a szajré értékesítéséből befolyó pénz elosztását, és nem zavartatták magukat holmi kívülállók jelenléte miatt. Más alkalommal meg a vasút mögött, egy Megyeri úti fészerbe pakolta át a szajrét lázas igyekezettel - van rá egy fogadásom, hogy a helyszín nem szerepelt a kiszállítási címek között.
Élni és élni hagyni - tartja a mondás. A PBS érdekében nyilván nem nekem kell lépnem. Ha ők ennyire nagyvonalúak, az ő dolguk. Hitbéli meggyőződésből sem fogunk egymás ellen vallásháborút indítani, látszólag tehát békében megférünk egymás mellett.

Nem volt ez mindig így.

Történt egyszer régen, hogy holmi csip-csup ügyben számonkértem derék szomszédomat. Kifogásoltam ugyanis, hogy hiába vásárolok előrelátóan irgalmatlan drága saválló zárbetétet, ha ő azt bosszantásomra, szokásától eltérően nem savval, hanem pillanatragasztóval igyekszik tönkretenni. A román lelemény, ugye. Tiszteletteljes reklamációm nem hatotta meg, ellenben önzetlenül ellátott egy tanáccsal, a következők szerint. Költözzek el családostul jó messzire, amíg megtehetem, így mentesülhetek a jövőbeni kártételektől. Nyomatékul hozzátette: különben a gyerekeimet és a feleségemet baj érheti...
Engem nem akart bántani. Hiába kértem, hogy jöjjön ki az utcára, és ne az ablakból kiabálva határozza meg sorsomat. Nem jött. A gyerekeim fenyegetése az a pont, ahol az alapvetően békés lényem mögül előlép a minden férfiemberben ott szunnyadó, de civilizáltan elfojtott erőszakos hajlam. Erre azért aludjunk egyet - javasoltam neki, és kényszeredett, széles vigyorral a képemen elköszöntem a kolumbiai kartell helytartójának magabiztosságával fenyegetőző, valójában azonban Kelet-Európa egyik sötét bugyrából ide vetődött szomszédomtól.

Nem untatok senkit az ügy folyományának részleteivel. Elég az hozzá, hogy konspirációs elemeket sem nélkülöző szervezési munkát követően, az óvodáskorú gyerekeimet fenyegető szomszédom egyszer csak fölöttébb aggasztó állapotban találta magát. Kórházi ápolását követően hazakerülve, mozgáskorlátozottként segítséggel sem volt képes kimenni a retyóra, ezért felesége hetekig ágytálazta. A korabeli rendőrségi jegyzőkönyvben az áll, hogy "a telefonfülke mögül csuklyás emberek rontottak a sértettre, és baseball ütőkkel agyba-főbe verték".
Baseball ütő? Rég leszedték róla a gipszeket, mankó nélkül járt, és már alig észrevehetően bicegett ez a szerencsétlen, amikor megint szóváltásba keveredtünk. Ő az ablakból dirigálva, én az utcán - szokás szerint. Akkor megbeszéltem vele, hogy ez nem Amerika, hanem Magyarország, és itt nem szokás baseball ütővel intézkedni. Mifelénk akad erre alkalmasabb eszköz, az ő ostobaságáról kialakult képemet pedig tovább erősíti, hogy nem képes felismerni egy közönséges fejszenyelet. Megnyúlt a képe, mondott cifrákat, aztán szaladt a Rendőrségre. A nyomozati anyagban ugyanis szóba sem kerültem lehetséges gyanúsítottként, teljesen felesleges óvatosság volt alibiről gondoskodnom.
A bántalmazásának körülményeiről kapott újabb hírek gondolatok özönét indíthatták el ebben az elvetemült, tolvaj gazemberben. Házát kicsinosította, és kitette rá az "ELADÓ" táblát. Nem igazán kapós, mert az egész ingatlanegyüttes (fészer, udvar, tornác, ház) mindössze 131 négyzetméter. Örömmel tettem volna vételi ajánlatot, de nekem dacból nem adja, még a meghirdetett ár duplájáért sem. Mindenesetre környékünkön már jó ideje csend és nyugalom honol. Noha korábban az egész utcát betöltötte szitkozódó ordítozása, a "kezelés" óta hangját sem hallani. Legfeljebb kutyaugatás, madárfütty és a rendszeresen érkező tejesautó boci-boci dallama veri fel a csendet.

Nekem ilyen tapasztalataim vannak, és ezek alapján nem elméleteket fejtegetek, ha olykor szélsőséges véleményt fogalmazok meg arról, hogyan kell bánni egy primitív, ellenséges bevándorlóval.

További írások a témában:
Akárhová nézek, bevándorlót látok – 2. rész
Akárhová nézek, bevándorlót látok – 3. rész