Túlélési esély: 3 hónap. Ez a következtetés olvasható az állapotfelmérő íven, ami egy roppant korszerű orvosi műszer nyomtatójából kúszott elő. Ennek előzményeként ráültettek a szobabiciklire emlékeztető szerkezetre egy egészségügyi intézményben, és érzékelőket tapasztottak a bőrömre. Vaskos kábelköteg vezette rólam a jeleket a gépbe, a fülemről is elektródák lógtak.
Eleinte vidáman pedáloztam, majd folyamatosan növekvő terhelés mellett csapott át gyötrelembe a kezdeti mulatság. Asszisztensek egyre lelkesebb szurkolása mellett tekertem kereken 12 percet, ami viszonylag jó érték, mivel a készüléket üzemeltető személyzet szerint élsportolóktól szoktak ilyen teljesítményt látni. Lám, ennyit tesz a virtus. Az elpuhult városi ember is kiadja magából a jobbik teljesítményt, ha nőneműek állják körül, és az akkoriban még heti három - napjainkban nulla - fallabdaedzés hatása is érezhető volt. Elégedett voltam az eredménnyel, bár rátehettem volna még egy lapáttal, de amikor a kijelzőn 190-es értéket mutatott a pulzusmérő, akkor jobbnak láttam feladni a küzdelmet.
Fokozott terhelés közben mért és rögzített élettani jellemzőim kiértékelése folytán jutott arra az eredményre a gép, hogy nincs sok hátra földi létemből. Az egészségtől majd kicsattanva hibát sejtettem a rendszerben, ezért laikusként megvizsgáltam az adatokat. A sok görbe között kilógott a sorból egy gyanúsan vízszintes egyenes, ami a vérnyomást ábrázolta az idő függvényében. Mint kiderült, a személyzet is hibázott - az egyik kábel kicsúszott a helyéről - , és a program készítői sem gondoltak szélsőséges helyzetekkel, mert zéró vérnyomás mellett sem jelzett hibát a műszer. Ennek fényében az adatokból következtetéseket levonni hivatott algoritmust túlzott optimizmussal vádolni nem akkora hiba, mint egy gyakorlatilag hullának minősülő páciensnek elméletileg 3 hónap túlélést jósolni. Panaszra semmi ok, hiszen Brooklyn legmérgesebb emberének egy kórházi vizsgálaton mindössze 90 percet adnak a történetben - ehhez képest 3 hónap maga az örökkévalóság - , és eszembe jutott a szakállas vicc, amiben azt firtatja a páciens, hogy:
- Doktor úr, mennyi van még hátra az életemből?
- 10.
- Év? Hónap?
- 9, 8, 7...

Komoly törekvést érzékelek arra, hogy könnyen átlátható folyamatokat átgondolatlan szabályozással, törvényekkel, rendeletekkel, újabb és újabb hivatalokkal bástyázzanak körül az illetékesek, és ettől a leleménytől várják életünk jobbra fordulását, a fellendülést, a társadalmi rend erősödését. Fogjuk meg a könnyebbik, a népszerű végét, kedvezzünk a kisembernek - tipikus politikus hozzáállás. Ennek a divatos szakmának hazai képviselőit szapulom ezzel a megállapítással, mert ha például Helmut Schmidtre, az egykori NSZK-ban sokféle pozíciót betöltő államférfire gondolnék közben, akkor nagyot hibáznék. Kerülte a pátoszt, egyszerűségre törekedett. Boldogság helyett elégedettségről, hősök helyett példaképekről, és államérdek helyett ésszerűségről beszélt. Igazán rázós helyzetekben hozott meg olyan döntéseket, amit a mai magyar politikusok egyikéből sem néznék ki. Az elméletileg érdekeinket képviselő politikusok a gyakorlatban leginkább népszerű, újraválasztásukat megalapozó, és nem mellesleg vagyonukat gyarapító intézkedéseket támogatnak. Ésszerűség? Ezt csak a népességnek egy kicsiny hányada értékelné, velük nem lehet választást nyerni. Így születnek például a zebrán átkelő gyalogosokat védő, a felelősséget a járművezető nyakába varró szabályok. A leszegett fejjel, körültekintés nélkül az úttestre lépő gyalogossal elhitetik, hogy a zebrán védettséget élvez a járművekkel szemben. Elméletileg. Gyakorlatilag azonban kivasalja a teherautó, ha nem jön be az ésszerűtlen szabály által gerjesztett, hamis biztonságérzetből fakadó számítása.

Az iskolában felmért tudással arányos a bizonyítványban szereplő érdemjegy. Elméletileg, amíg az osztályozó gyakorlatban meg nem jelenik az emberi tényező. Rokonszenv, ellenszenv, bosszú, gyarlóság. Miért ne pont az én gyerekemmel fordult volna elő a csúfos eset, hogy nem az osztály, hanem az iskola egyik legjobb angolosaként, a 7. tanév végi bizonyítványában az angol tantárgy értékelésének rovatában, nagy meglepetésünkre egy 3-as osztályzat éktelenkedett. Ebben a helyzetben alkalmazható a "köpni-nyelni nem tudtunk" formula, mert ez az osztályzat már a továbbtanulási esélyeket meghatározó képletben is szerepel. Persze, a gyerekemnek voltak vitái a tanárnénivel. Hogyne lettek volna. "Neveletlen" kölköm miatt nem egyszer meg kellett jelennem az iskolában a tanárnő megsértett önérzetét ápolandó. A világban szerencsére egyensúly uralkodik, és ezért tette le a gyermek a nyári szünetben a középfokú nyelvvizsgát, ami 8. osztályban már mentesítette őt a lélekromboló angolórák látogatása alól. Az így keletkező lyukas óráit nem lógással töltötte, hanem beült a másik csoport németóráira, ami elindította azon az úton, hogy most már ezt a nyelvet is folyékonyan beszéli. Az ostoba angoltanárnő pedig belátta, hogy nem képes kiteljesedni ebben a szakmában, és könyvtárosként helyezkedett el.

Hamis nyelvvizsgapapírokat lobogtató polgárok napvilágot látott botrányai cáfolják rendre azt az elméletet, miszerint az idegennyelvtudásból vizsgázottak mind elsajátították volna a szükséges tudást. Ezeknek a csalóknak a gyakorlatában ez a bizonyítvány csupán diplomájuk megszerzésének kelléke, valós nyelvtudás nem áll mögötte. Legjobb példa erre a gyerekeim keresztanyja, aki még a '90-es években hencegett azzal, hogy maga helyett egy dublőrt küldött vizsgázni.
Nincs papírom semmiféle nyelv ismeretéről. Ha most vizsgáznom kellene magyarból, kiderülhetne, hogy a nyelvtudásom elméletileg csapnivaló, miközben a gyakorlatban egész jól boldogulok vele. Ugyanígy nincs papírom német nyelvtudásról sem, viszont gyakorlati vizsgát tettem belőle egy drezdai cipőboltban. Egy számmal nagyobb cipőt vásároltam a kelleténél, ami csak úgy derült ki, hogy már használtam egy keveset. Fehér talpú Salamander, akkori áron 130 márka. Akárhogy sikáltam, nem tagadhattam le, hogy már jártam benne az utcán. Ez a kellemetlenség, továbbá az a helyi sajátosság, hogy azon a vidéken nem szerették a magyarokat, nagyban csökkentette a sikeres csere esélyét. Szerencsémre a cipőbolti élethelyzetben egyszerű mondatokat kellett fogalmaznom, amiket megspékeltem a legdurvább szász dialektussal, és nem buktam le. Kicserélték. Ott, a boltban tanultam meg egy új szót: einwandfrei - kifogástalan.

Mit ér az elmélet gyakorlat nélkül? Ennek a kérdésnek megválaszolására jó példa egy 20 évvel ezelőtti kalandom a Lőcse utcai fordítóirodában. Német anyanyelvű, magyar férjet választó, és fordítóként tevékenykedő néni kérdezte tőlem, hogy:
- Mit jelent az "elsi"?
- Magyar szó?
- Igen, magyar.
- Olyan nincs.
- Hogyne lenne! - és mutatja egy szövegben: elsivárosodás - a "városodás"-t értem, de mit jelent az "elsi"?

Előzmények

Elmélet és gyakorlat – 1. rész
A korai magyar vadkelet vidéki vállalkozásáról, egy derék rendőrről, és filmművészetről.

Elmélet és gyakorlat – 2. rész
Határőrségről, sorállományú katonaságról, kórházi élményekről (az egészségügy következetesen kilátástalannak látja esélyemet a hosszú életre).