Fiatal korunkban sokat bandáztunk az akkor még üzemelő Nádor szálló kávéházában, és a Halásztanya kerthelyiségében. Ez utóbbi vendéglátó egység WC-jének falát egészen a kocsma felújításáig ^[1] tette otthonosabbá a következő, vakolatba karcolt felirat: "Szar az élet, szebb a halál, temetkezzen Kőhalminál!"
Esténként rendszeresen megjelent Kolbász, aki egy kicsit hasonlított a hírhedt TV-sorozat Columbo hadnagyára, és minduntalan snóblizni akart velünk. Huszonegy az egybe. Csapatban udvaroltunk Juditnak, akit a Nyári Színház esti előadásai után hazakísértünk, majd hosszas búcsúzkodást követően mindenki hazatért otthonába, Judit pedig egyedül bújt ágyba. Mindenesetre lelkesek voltunk. Közösségi portáloktól, társkereső weboldalaktól, internettől mentes világban éltünk, és kelet-európai vidékünket telefonvonalak sem hálózták be olyan sűrűn, hogy otthonról kényelmesen tarthattuk volna egymással a kapcsolatot.
Mindennapos találkozásaink szükségességéhez nem fért kétség.

Harminc-egynéhány év távlatából emlékszem vissza az estére, amikor szokásunknak megfelelően összegyűltünk a kávéházban. Megérkezett Kata is. Hosszú comb, figyelemre méltó domborulatok és szőkeség. Ivarérett korának hajnalán vajon mi járhat az ember fejében a könyveken, a politikán és a művészeteken túl? Az. Mitagadás, bizony az.
Miközben a szőkeség mellei látványosan omlanak a márványasztal lapjára, felbukkan barátom. Külsejével nehezen dobogtatja meg a női szíveket, ezért megcsillantja intellektusát. Hanyag mozdulattal, enyhén gyűrött papírdarabot vet az asztalra. Írtam neked egy verset - mondja Katának. Helyet szorítunk neki, Kata olvas. Nem hosszú az iromány, az első reakció hamar érkezik. Miért nem kell? - hördül fel a lány, majd száját őszinte érdeklődéssel csücsörítve folytatja a műélvezetet. Végére érve nagyot sóhajt, továbbadja. Eljut hozzám is.
Rég volt, a vers lényegi gondolata eleve nem ragadhatott magával, viszont amit sosem feledek, az a minden versszak végén feltűnő refrén: "nekem nem kell a tested, csak a lelked, a lelked". Kata, poharába kapaszkodva ingatja szöszi fejét. Nem érti. Mi sem értjük. Építő kritika helyett csak ez a kérdés visszhangzik: miért nem kell?
A történet igaz, a refrén nyilvánvaló hazugság, amire nem lehet őszinte viszonyt építeni.

Vendégül láttam drezdai szállásomon, csöveztünk együtt a prágai vasútállomáson, autóstoppos élményeinket is együtt bővítettük Balatonfenyves felé utazva. Aztán a nagy büdös szocializmusban együtt áldoztunk fiatal éveinkből a határőrizet oltárán. Ő később vonult be, így eshetett meg a csúfos jelenet, amikor a pécsi határőr laktanya Alkony utcai kerítésénél bakterolva (őrszolgálat), ismerősnek sejlő alakokat láttam közeledni. Nem csalt a szemem, valóban ismerősek voltak. Ez a bizonyos barátom (még civilben) és korabeli barátnőm andalogtak arrafelé, amíg észre nem vettek. Egymás üdvözlése után enyhén zavart beszédbe elegyedtünk a kerítésen át, és hogy pontosan miről, az már nincs meg emlékeim között, de a búcsúzkodás utolsó mondata még fülemben cseng:
- Na, akkor mi most elmegyünk moziba, szia!
AK-55 mintájú töltött fegyverrel a vállamon, jobb híján bakteroltam tovább, és amíg el nem tűntek szemem elől, figyeltem távolodásukat.

A következő évek a masszív távolodás jegyében teltek. Barátom megnősült, Budapestre költözött - az asszony ott kapott tanári állást - , és elhelyezkedett egy könyvtárban raktárosként. Jött közben egy rendszerváltás, gyermeke nagylánnyá cseperedett, ő pedig a könyvtári meló mellett írói munkásságában, és fényképezős hobbijában teljesedett ki. Nem egy vándormadár típus, mert még mindig ugyanott alkalmazzák, és a családja is legalább ennyire stabilnak tűnik. Ugyanaz a feleség évtizedek óta. Megvan az előnye az állandóságnak, de szükség van olykor szokatlan ingerekre, megrázó eseményekre, mert különben könnyen az autizmus felé hajlik viselkedésünk.

1993 óta nem találkoztunk, de korszerű világunk eszközei áthidalnak minden távolságot. Telefon, internet, webes publikációk, e-mail. Egymás társaságának fizikai hiányát részben orvosolják ezek a jól működő csatornák, melyeken üzeneteink és egyéb tartalmak egyre szélesebb sávon hömpölyögnek. Így kerülhettek hajdani barátom elé aggodalmas gondolataim napjaink időszerű témájáról, amin megbotránkozott. Olyannyira, hogy előbb virágnyelven, aztán értetlenségemmel szembesülve egyértelműbb szavakba öntve jelentette be az utóbbi évtizedekben amúgy sem szoros kapcsolatunk megszakítását.^[2]

Miért foszlik szerte hirtelen egy mélyen gyökerező, régi ismeretség? Világnézeti különbség, a körülöttünk zajló események eltérő értelmezése miatt. Riasztó eseményeket írtam volna eredetileg, de mint kiderült, ezek az események nem keltenek mindenkiben riadalmat. Ők laza derűvel szemlélik a történéseket, és szavak szintjén keblükre ölelnek bárkit, csak messziről jöjjön. Ők a bevándorlók szerencsétlen sorsa felett szánakozó, az idegenek másságát feltételek és fenntartások nélkül elfogadó mélyeurópaiak, akiknek érzékenységére tekintettel hagytam el a "riasztó" jelzőt.
Nem egyedi, nem elszigetelt jelenség az eltérő világnézet miatt eldurvuló, esetleg megszűnő barátság. Elém került a minap egy számomra ismeretlen, érzékeny lelkű művészember jajkiáltása, amiben egy barátjának elvesztéséről fogalmaz meg panaszt. Nem halt meg a barát, csupán felmondta kapcsolatukat - szintén világnézeti eltérés miatt. A romló egyenleg javítása érdekében azon melegében jelentkeztem nála olyan "ismerősnek", aki hasonlóan vélekedik napjaink népvándorlásáról, az idegenek özönének várható hatásairól. Nagy örömömre elfogadta felajánlásomat.

Eltávolodott barátom agyműködését modellezve a következő megállapításokra jutottam. Aki félre tudja tenni természetes védekező ösztöneit egy ilyen helyzetben, amikor barbár ^[3] idegenek tódulnak felénk ijesztő számban, arról feltételezem, hogy Kata testével sem tudna mit kezdeni férfiként. Egyszer volt barátom esetében a helyzet fordított. Ahogy annak idején hidegen hagyták Kata adottságai, úgy nem képes felmérni a rá leselkedő veszélyt sem. Magatartására végül megtaláltam a legvalószerűbb magyarázatot. Szívesen megugrotta volna ő is a nagymellű szöszit egykoron, mint ahogy talán az idegenek beáramlásával járó veszélyt is átérzi, de nincs mersze őszinte nyilatkozatot tenni, mert jaj, mit szólnának hozzá? Kata esetében a nagy esélyű elutasítás kockázatát küszöbölte ki verselő mellébeszéléssel, bevándorlóügyben pedig a saját érdek érvényesítésére erő híján képtelen, túlcivilizált, elpuhult városi polgár töketlenségét igyekszik leplezni. Idáig fajulhat az a természetellenes viselkedés, amikor az imádott nő társaságában a fiatal férfi nem a természet által kiszabott kedves kötelességének tesz eleget, hanem mindenféle növények és rovarok latin neveinek felidézésével múlatja az időt.

Újdonsült ismerősömmel már nemcsak világnézetünket, hanem barátaink elvesztését tekintve is egy cipőben járunk. Virtuális ismeretségünkkel most már egymást támogatjuk, bár az ismerősi státusz felajánlásának idején még nem tudhattam, hogy nekem is lesz ilyen kalandom.

[1] A kerthelyiséget lebetonozták, a WC-t kicsempézték, a régi hangulat eltűnt.

[2] Okostelefonos, internetes világunkban a kapcsolat megszakításának látványos eleme a kapcsolati adatok törlése. Ez a művelet a digitális címjegyzékek korában néhány mozdulattal megoldható. Még ebben az esetben sincs minden veszve, nincs vége a világnak, hiszen ezzel csak a logikai kapcsolat szűnik meg, a kitaszított ismerős fizikai valójában továbbra is létezik. Lehet vele találkozni az utcán, lehet kopogtatni ajtaján, telefonszáma ismét megszerezhető.

[2] A minősítés kölcsönös, hiszen aki nem a Koránban foglalt isteni tanítások szerint él, az gyaur. Ha ezt tetézi disznóhús fogyasztásával is, akkor barbár gyaur. Akik nem rendszabályozzák meg lengén öltözött asszonyaikat, azok pedig erkölcstelen, barbár gyaurok.