Mi leszel, ha nagy leszel?

Felnőtt-gyerek viszonylatban rendszerint ez a barátkozós téma, nem az időjárás. Így szegezték nekem a kérdést kiskoromban, amire mindig lelkesen válaszoltam, és rögtön két alternatívát vázoltam fel az érdeklődő felnőtteknek, hogy ne szokványosan alakuljon a beszélgetés.

Az első változat szerint bakter lettem volna, aki a vasúti átjárónál a sorompót kezeli. Felelősségteljes, megbecsült, egyenruhás munka. Mellesleg nem jár különösebb erőfeszítéssel néha-néha felkelni egy kényelmes fotelből, mozogni egy keveset, és üdvözölni az áthaladó vonatot. Ez volt az egyik változat, és talán a gyermeki naivságból fakadó korai tisztánlátás alakította ki bennem a másik elképzelést majdani felnőttkori munkakörömről. Nyilatkozatom alapján szüleim nem húzhatták ki magukat büszkén, mert nem egy fényes jövő előtt álló gyermek képét festettem az érdeklődők elé.
- Mi leszel, ha nagy leszel?
- Cigány.
- Aztán miért pont cigány?
- Azért, mert azoknak nem kell dolgozniuk.
Ebbe az irányba haladva nem volt biztosítható a kedélyes csevegés, ezért a szülői felügyeletet gyakorló családtagjaim ilyenkor közbeléptek, és a beszélgetés legtöbbször véget ért.
Ez alapján az emlék alapján utóbb kiderítettem magamról, hogy már óvodás koromban meglehetősen tájékozott gyerek voltam, és az is kitűnik belőle, hogy nem voltak világot megváltó terveim. Minden tisztességesen nevelt gyerek ki tud bökni a kérdésre valami elfogadható, pártolható választ. Orvos, mérnök, ügyvéd. Megbecsült szakmák, művelőiket általában tisztelet övezi, szüleik keblét méltán dagasztja büszkeség. Autószerelő, vadakat terelő juhász, katona, tűzoltó, "katasztrófavédő", esetleg hegyimentő, vagy valami elfeledett hiányszakma. Van választék bőven. Más kérdés, hogy a gyermek félig-meddig tudatlan ifjúkorában választott hivatása elegendő örömet okoz-e neki kifejlett korában, boldogul-e vele az életben, és embertársai megelégedésére végzi-e dolgát.

Szokták mondani viccesen, hogy alapvetően mindenki rendőrnek születik, de a többség továbbtanul. Az elv érvényesül a cigányságnál is, mert nincs szükség iskolára a speciális életmód elsajátításához. Elég beleszületni egy hagyománytisztelő családba, és követni a felmenők példáját. Nincs ebben semmi különös, mert általában igaz, hogy akinek az apukája valamilyen szakma művelője, annak gyereke előnnyel indul e szakma elsajátítása felé. Átveszi az ősök tapasztalatait, amihez az iskolában hozzáteszi az újabb tudományokat, beépíti a legújabb kutatási eredményeket, és így válik szakmájának kiváló művelőjévé.
Utóbb azt is belátom, hogy nekem ez nem ment volna. Nem lehettem volna jó cigány, mert a környezetemben nem volt meg hozzá a követendő minta. Hiába válaszoltam őszintén a "mi leszel, ha nagy leszel" kérdésre, senki nem vett komolyan. Nem rendeltek ki mellém kellő időben egy derék cigány mentort, pedig azzal esélyt kaphattam volna. Már nem bánkódok ezen különösebben, mert elégedett vagyok a sorsommal, de látom a különbséget. Míg a többségi társadalom pártfogásába veszi a cigányokat, törvényekkel, intézményekkel védi, segélyezi őket, támogatja beilleszkedésüket, addig a cigányság nem törődik velünk. Nem érzek viszonosságot, sem kölcsönösséget. A többségi társadalom és a cigányság viszonya mélységesen egyoldalú.

Egy rás néven publikáló szerző friss történetében arról tudósítja az olvasót, hogyan próbált segíteni egy bukdácsoló cigány tanulón. Szelíden elkeseredett hangvételű írásában tárgyilagos gondolatokat olvasok arról, hogy hiába minden igyekezet és segítő szándék, ha erre a másik oldalon nincs igény. Dicséretes tevékenységét némi cinizmussal úgy értékelem, hogy hónapokig olyan gépként működött, ami egységnyi idő alatt bizonyos mennyiségű borsót hányt a falra.
Segíteni felemelő érzés. Naggyá tesz, és eltereli figyelmemet saját nyomorúságomról. Kisgyerekeknek szóló bárgyú mesékben gyakran ez a gondolat adja a történet gerincét. Csipet Csapat, Gumimacik, Hupikék törpikék [1] és még egy csomó kedves figura szerepel azokban a kalandokban, amiknek visszatérő cselekménye a következő: egy vagy több szereplő bajba kerül, és a többiek megmentik. A néző persze szurkol a hősöknek, és a zsarnok bukását kívánja. Ezt az eredendően jól működő gyermeki igazságérzetet fojtják el felnőtt korban. Szakadatlanul terelnek a "másság" elfogadásának természetellenes irányába, mert ez az út még mindig járhatóbbnak tűnik, mint a rendet elfogadni képtelen embertársaink jellemének formálása.

 

 


[1] Nem csak kiskorúaknak szánt mesékben jelenik meg a segítő szándék motívuma. Itt van példának a Pygmalion. G. B. Shaw történetében Eliza Doolittle lehetne akár cigánylány is. Higgins és Pickering sikeresen átnevelik, amennyiben biztosítható a visszahúzó családi környezet kizárása, és az alany maga is érzi előnyét a változásnak. E történet egyik tanulsága, hogy egy bizonyos tudati szint alatt inkább idomításról van szó. Ezt a szintet elérve nevezhetem a folyamatot nevelésnek, tanításnak, aminek során a módszerek is finomodnak. Ha nem megy az idomítás, akkor cigányok jellemének alakításában nem lehetsz sikeres.